Időhuzatban

Minden héten vonattal utaztunk a gimnáziumi évek alatt Szabadkáról Topolyára.

Néha órákat késett. Péntekenként egymás hegyén-hátán zsúfolódva vártuk, hogy haza jussunk. Az utasok zöme középiskolás volt a péntek délutáni járaton. Habár éhesen és sokszor nyúzottan vártuk a vonatot, szinte mindig kiváló volt a hangulat, jól éreztük magunkat, talán túlságosan fiatalok voltunk, így a várakozás terhét nem érzékeltük a valós mértékében.

Egyszer csak megjelent a várva várt kopott, bűzös vonat, bevánszorgott, majd becsikorgott az állomásra. A szabad helyekért versenyezve betódult a tömeg. Általában nem siettem leülni. Csak akkor jutott nekem is hely, ha egy fürgébb ismerős vagy barát foglalt nekem is egyet. De megtörtént az is, hogy egymás ölében ülve utaztunk. Az üléseken többrétegű kosz, zsiradék, miegymás, ki tudja, mi minden volt – ha egy zsilettet végighúztunk volna a kárpiton, soha többé fel nem szállunk a vonatra az iszonytól. Az ablakok nem záródtak jól, de télen valahogy mégsem volt hideg. A kupék több évtizedes dohányfüstöt hordoztak, sokszor maga a jegykezelő is cigarettával a kezében érkezett. Ha éppen olyan kedve volt, és valamiért kedves akart lenni, nem vetetett jegyet a fiatalokkal. Így idővel kialakult egyfajta játék: jól bevált módszerrel –  a vonatjegy árának felét felajánlva olcsóbbá vált az utazás. Néhányunknak ez az összeg akkoriban egy egész heti zsebpénz volt. Így nem csupán a szórakozás volt a legfőbb motiváció.

Gyakran várakoztunk, állt a vonat. Nagy nehezen megindult, vonszolta magát egy ideig, majd a semmi közepén állt, bevárva egy másik szerelvényt.

Most, húsz évvel később, a Sólyom kávéautomatája előtt egy kellemes tekintetű férfi várakozik – a jó hír, hogy a pillantásából azt olvastam ki, fiatalabbnak gondol. A régi, koszos kárpitú vonatfülkékhez képest van ebben valami elegáns és könnyed, még így is, hogy már nincs meg a gondtalan középiskolás hangulat. Vajon ő utazott-e a huszonöt évvel ezelőtt a leharcolt vonatokkal?

Nem tudom, hogy az ülések valódi bőrből vagy műbőrből készültek-e, de meglehetősen kényelmesek, a vonat pedig halkan siklik a sötétben. Csinos egyenruhában érkezik a fiatal jegyszedő, a Szerb Vasút alkalmazásán egy gombnyomással vettem meg a jegyet, amit a copfos jegykezelő szélsebesen leolvas a QR-kód-olvasójával, amelyen jegyet is tud nyomtatni. A laptopomat fel sem nyitom, hiszen pontosan 24 perc múlva megérkezek a célállomásra. A kijelző folyamatosan tájékoztat, melyik állomás következik, és azt is figyelhetem, hogyan gyorsul fel fokozatosan a Sólyom 200 km/órára. A reggeli járaton az emeleti ablakból teljesen más perspektívából látható a táj – a Fruška Gora a remény jelképeként emelkedik ki a korábbi évtizedek kiszámíthatatlan, órás késéseihez képest. Így teljesen természetes egyik városból „átugrani” egy másikba egy kiállításra vagy kávéra, majd még aznap hazatérni.

Mindez nagyon kellemes azután, hogy az újvidéki megállóban a huzatos aluljáró és a szeles vágányok között kellett választanom. Ez az újonnan kialakított hely semmiképpen sem nevezhető állomásnak – itt csak egy jéghideg huzatfolyosó várja az utasokat. A lehetőségek igencsak hiányosak.

Le lehet ülni a szeles aluljáróban, ahol összesen három pad áll rendelkezésre, és jegyet is lehet venni az automaták egyikén – már amelyik éppen működik –, de óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy a fűtött váróterem híján felállított Toi Toi vécében kellene-e menedéket keresni, ha éppen esik az eső vagy fúj a szél. Valószínűleg ez volt az ötlet.

Végignézve a peronon ácsorgó utasokon – kabátjuk mögé rejtőző diákokat, lassú léptű időseket –, biztos vagyok benne, hogy legalább egyszer mindenki belegondol: mikor lesz ez végre másképp?

Még elképzelni is rossz, milyen lesz itt várakozni egy hónap múlva, amikor beáll az igazi téli fagy. Hiába a bőrülés és a sebes szárnyú Sólyom, a kietlen újvidéki állomásról az utasnak csak az eddig is meglévő és ezután is hűségesen jelenlévő sivárság jut az eszébe.