A mindennapjaink sokszor szinte észrevétlenül telnek el a feladatok, a kötelezettségek és az elvárások között. Reggel felkelünk, készülődünk, elindulunk dolgozni, helytállunk a munkahelyünkön, majd hazatérve folytatjuk a napot. Otthon újabb feladatok várnak: a gyermek körüli teendők, a háztartás, a vacsora, a másnapi előkészületek és a családról való gondoskodás. Mire mindennel végzünk, gyakran már alig marad időnk arra, hogy egy kicsit magunkkal is foglalkozzunk. Aztán eljön az este, lepihenünk, és másnap minden kezdődik elölről.
Dolgozó nőként, feleségként és anyaként magam is ismerem ezt az érzést. A napjaimat nagyrészt a kötelességeim határozzák meg: munkahelyi feladatok, családi teendők, a gyermekem napirendje és a háztartás körüli feladatok követik egymást. Mindegyiknek megvan a maga helye és fontossága, én pedig igyekszem mindegyik szerepemben helytállni. Szeretnék jó munkaerő, figyelmes feleség, valamint türelmes, gondoskodó anya lenni. Csakhogy ezek a szerepek sokszor egyszerre kívánnak figyelmet, energiát és időt, miközben a nap továbbra is csak huszonnégy órából áll.
Ez a mókuskerék talán éppen attól válik fárasztóvá, hogy nem feltétlenül történik benne semmi rendkívüli. Nem egyetlen nagy probléma merít ki bennünket, hanem a sok apró feladat egymásutánja: az állandó készenlét, a fejben tartott teendők, a szervezés, az előretervezés és az a belső igény, hogy minden a lehető legjobban működjön.
A hétköznapokban sokszor éppen az apró, magától értetődőnek tűnő dolgok vesznek el a figyelmünkből. Annyira természetessé válik a napi rutin, hogy közben elfelejtjük észrevenni annak az értékét, amink van. Tesszük a dolgunkat, mert tudjuk, hogy szükség van ránk, és mert a feladatok nem várnak. Pedig néha érdemes lenne megállni, körülnézni, és feltenni magunknak a kérdést: valóban csak túlélni szeretném a napjaimat, vagy szeretném meg is élni őket?
Anyaként különösen sokat jelent számomra a gyermekemmel töltött idő. A mindennapi rutinban ez az idő is könnyen feladatokhoz kötődik: készülődéshez, étkezéshez, tanuláshoz, fürdéshez és a lefekvéshez. Ezek mind fontos részei a családi életnek, de közben hajlamosak lehetünk arra, hogy mindig a következő teendőre figyeljünk – arra, hogy időben elkészüljünk, mindennel végezzünk, és ne csússzunk ki a napirendből. Pedig a gyermek számára talán nem az a legfontosabb, hogy minden tökéletesen működjön, hanem az, hogy jelen legyünk mellette: hogy meghallgassuk, figyeljünk rá, együtt nevessünk vele, és legyenek olyan pillanataink, amelyek nem egy újabb feladat teljesítéséről szólnak.
Ugyanez igaz a párkapcsolatra is. Feleségként nemcsak a közös otthon működtetésében szeretnék részt venni, hanem szeretném megőrizni azt a kapcsolatot is, amely túlmutat a mindennapi teendőkön. A munka, a gyermeknevelés és a háztartás mellett könnyű úgy elmenni egymás mellett, hogy közben mindenki teszi a dolgát, de egyre kevesebb idő jut az egymásra figyelésre. Néha nem nagy programokra vagy különleges alkalmakra van szükség, hanem néhány nyugodt percre, egy őszinte beszélgetésre és egy közös nevetésre – arra, hogy ne csak a feladatainkat osszuk meg egymással, hanem a gondolatainkat és az érzéseinket is.
Azt is meg kellett értenem, hogy nem lehet minden nap tökéletes, és nem kell minden helyzetben, minden szerepemben százszázalékosan teljesítenem. Vannak napok, amikor több energiám van, és vannak olyanok is, amikor egyszerűen elfáradok. Ez nem jelenti azt, hogy rosszabb anya, feleség vagy dolgozó lennék – egyszerűen ember vagyok, akinek ugyanúgy szüksége van pihenésre, feltöltődésre és saját időre, mint bárki másnak. A családomról való gondoskodás mellett önmagamról sem feledkezhetek meg, hiszen hosszú távon csak akkor tudok másoknak is adni, ha nekem is marad miből.
A mókuskerékből való kilépéshez nem feltétlenül kell mindent hátrahagyni, szabadságra menni vagy gyökeresen megváltoztatni az életünket. Néha elég egy rövid séta, egy csendben elfogyasztott kávé vagy egy beszélgetés valakivel, akinek nem kell megmagyaráznunk, miért vagyunk fáradtak. Máskor egy olyan délután, amikor nem a teendők listája diktálja a tempót, vagy egy este, amikor tudatosan félretesszük a telefont, és egymásra figyelünk. Ezek apróságoknak tűnhetnek, mégis segíthetnek visszatalálni önmagunkhoz. Talán az is fontos, hogy megtanuljunk nemet mondani: nem minden feladatnak kell azonnal elkészülnie, nem minden elvárásnak kell megfelelnünk, és nem muszáj mindig mindent egyedül megoldanunk. A segítség elfogadása nem gyengeség, a pihenés pedig nem elvesztegetett idő – sőt, néha éppen azzal teszünk a legtöbbet a családunkért, ha engedjük magunknak, hogy megálljunk egy kicsit.
Számomra tehát a mindennapokból való kibillenés nem feltétlenül valami rendkívüli eseményt jelent, sokkal inkább egy felismerést: azt, hogy a rohanás közben sem szabad elveszítenem a kapcsolatot önmagammal és azokkal, akiket szeretek. A munka fontos, a kötelességek szükségesek, a családomról való gondoskodás pedig az életem egyik legfontosabb része, de mindezek mellett nekem is szükségem van olyan pillanatokra, amelyekben egyszerűen csak jelen lehetek.
Nem hiszem, hogy létezik olyan élet, amelyben mindennap kiegyensúlyozott, minden feladat időben elkészül, és soha nem érezzük magunkat fáradtnak. Talán nem is ez a cél, sokkal inkább az, hogy a megszokott napokban is észrevegyük azokat a pillanatokat, amelyek örömet adnak, és amelyek emlékeztetnek arra, miért csináljuk mindazt, amit nap mint nap teszünk.
Mert az élet nem akkor kezdődik, amikor végre minden feladatunkkal végeztünk – olyan pillanat talán soha nem is lesz. Az élet közben történik: a reggeli ölelésekben, a közös vacsorákban, a gyermekünk történeteiben, a párunkkal váltott néhány kedves szóban, a csendben elfogyasztott kávéban és azokban az apró örömökben, amelyek mellett a rohanásban könnyen elmegyünk.
És talán éppen ez a legfontosabb: nem feltétlenül a mókuskerékből kell végleg kiszállnunk, hanem meg kell tanulnunk időnként megállni benne, hogy ne csak elvégezzük a feladatainkat, hanem közben észrevegyük a saját életünket is.
Nyitókép: Pixabay
