Van egy pillanat, amikor a tükör előtt állva – mondjuk a negyvenedik születésnap környékén – az ember lánya hirtelen észreveszi, hogy a bőre már nem olyan rugalmas, mint régen. Sőt, a szem körüli ráncok sem csupán a mosolygás emlékei, és ekkor tudatosul bennünk: bizony örökre ott maradnak, ahol vannak.
Ez nem egy olyan életszakasz, amelyet izgatottan várnánk. A médiában sem emlegetik sokat – legalábbis nem pozitív megvilágításban. Ám ahogy az elmúlt években bizonyos hirtelen változások vettek rajtam erőt, a középkorúság elkezdett lenyűgözni. De mit is jelent ez ma egy nő életében?
A régi sztereotípiák szerint középkorú nőnek lenni egyet jelentett a láthatatlanná válással. Ma sem egyszerű jelenség, egy olyan világban, ahol a fiataloké a főszerep és a legtöbben arra törekszenek, hogy minél tovább megőrizzék fiatalságukat. Hiszen úgy tűnik, a legtöbb dolog a környezetünkben a húszas, harmincas éveiket élőkhöz van szabva: a divatmárkák szabásmintái, a kozmetikai ipar öregedésgátló ígéretei, de még a közösségi média pörgős algoritmusai is. Minden azt sugallja, hogy az értékünk a rugalmas bőrrel és a hamvas vonásokkal mérhető. Az elvárások, a szépségideálok és a reklámok üzenetei nem a negyven-, ötven-, hatvanéves nőket célozzák – hacsak éppen nem az inkontinencia a téma. Ezzel az óriási szembeszéllel szemben mégis egyre nyilvánvalóbbá válik: a negyvenes-ötvenes életévek nem a visszavonulásról, hanem a saját hangunk megtalálásáról szólnak. Eljött végre a tiszta, határozott jelenlét ideje.
Korábban egy negyvenéves nő már a klasszikus kontyos-kötényes időszak előszobájában toporgott. Ezzel szemben a valóság az, hogy a mai negyvenes-ötvenes nők szinte semmiben sem hasonlítanak a fél évszázaddal ezelőtti generációkra. Ma a határvonalak elmosódtak. Egy negyvenöt éves nő ma karriert épít vagy éppen vált, futóversenyre nevez, új nyelvet tanul, miközben egyszerre navigál a kiskamasz vagy kamasz gyerekek és az idősödő szülők gondoskodása körül. A legnagyobb kihívás talán éppen ebben a kettősségben rejlik: a külvilág még mindig hajlamos a fiatalságot tekinteni az egyetlen érvényes állapotnak, miközben, ha tüzetesebben megvizsgáljuk, biológiailag és szociológiailag a középkor nem a hanyatlásról szól.
A középkor az állatvilág többi részén nem igazán létezik. Valójában semmi értelme nem lenne sehol máshol az állatvilágban. Mi, emberek általában a negyvenes éveink elején abbahagyjuk a gyermekvállalást. Bármely más faj venné a darwini lapot és elpusztulna, amint ez bekövetkezik.
A természet azonban nem véletlenül hagyott nekünk két-három olyan évtizedet a gyermekvállalás után, amikor a fizikai erőnk, a szellemi kapacitásunk és a tapasztalatunk a legérettebb. Reméljük, ekkorra már felhalmoztuk a tudást, és mi lehetünk az a generáció, amelyik stabilan helytáll.
A női középkor kihívásai természetesen nagyon is valóságosak: a hormonális változások, az idővel való szembesülés és az a sajátos társadalmi nyomás, amely szerint egyszerre kellene méltósággal öregednünk és örökké fiatalnak látszanunk. A sztereotípiák szerint az ötvenes férfiak ilyenkor sportkocsit vesznek, minket pedig gyakran azzal vádolnak, hogy a fiatalodni vágyás jele, ha elkezdünk több időt szánni magunkra. Pedig olyan megnyugtató érzés lenne, ha szabadon visszavehetnénk a saját időnket, jelen lehetnénk végre a saját életünkben – úgy, ahogy éppen jólesik.
Nyitókép: Magnific
