Nehéz eltekinteni a szerbiai előrehozott parlamenti választások kapcsán közölt hírektől, amelyek egyértelműen meghatározták a mögöttünk álló rövid időszakot. Viszont ha mégis megpróbálkozunk egy ilyen tevékenységgel, akkor bátran jelenthetjük ki, hogy az elmúlt heteket a kilencvenes éveknek és az azután következő időszaknak háborús és elszámoltatási terhek által meghatározott múltja jellemezte.
A múlt hét egyik legmeghatározóbb információja mindenképpen az volt, hogy a koszovói háborús bűncselekményeket vizsgáló hágai törvényszék bűnösnek találta Hashim Thaçi volt koszovói elnököt és a Koszovói Felszabadító Hadsereg egykori parancsnokát. Huszonöt év szabadságvesztésre ítélték, mégpedig azért, mert gyilkosság, kínzás és jogellenes fogva tartás bűncselekményében találták bűnösnek. A törvényszék közlése értelmében ezeket a bűncselekményeket a kilencvenes években, vagyis a Koszovó felszabadításáért vívott harc ideje alatt követte el az imént már említett hadsereg egyik vezetőjeként. Thaçi három vádlott-társát is bűnösnek találták. Kadri Veseli 18, Rexhep Selimi 13, Jakup Krasniqi pedig 25 év szabadságvesztést kapott a bírói tanácstól első fokon, s valamennyien jelezték, hogy fellebbeznek majd az ítélet ellen.
A tárgyalótanács tagjai hozzátették, hogy az illetőket bűnösnek találták a felszabadító hadsereg álláspontjával nem egyetértő személyek, valamint más nemzetiségű, Szerbiához, illetve az akkori Jugoszláviához köthető személyek ellen elkövetett bűncselekmények elkövetésében. A tárgyalótanács ugyanakkor nem talált bizonyítékot arra, hogy az áldozatok bármelyike bűncselekményt követett volna el, aktívan részt vett volna az ellenségeskedésben, vagy bármilyen más jogos biztonsági aggályt jelentett volna a felszabadító hadsereg számára, közölték a hírügynökségek a bírósági ítéletről szóló beszámolóikban.
Egy héttel a hágai ítélet megszületése előtt egy másik, Hágához köthető esemény határozta meg a szerbiai belpolitikát, amely aztán kinőtte a belpolitika kereteit, és európai szintű eseménnyé vált. Ekkor helyezték ugyanis örök nyugalomra a háborús bűncselekményekért és népirtásért elítélt Ratko Mladić volt boszniai szerb parancsnokot. Elsősorban az váltotta ki a meglehetősen erős bírálatot az Európai Unión belül, hogy a volt boszniai szerb parancsnokot katonai tiszteletadás mellett és magas rangú állami tisztségviselők, miniszterek jelenlétében temették el Belgrádban.
Az Európai Unióban csalódottan, kedvetlenül nézték a temetés képeit, az Európai Parlament pedig plenáris ülésén is foglalkozott mindazzal, ami Belgrádban történt. Az eseményeket a múlttal való szembenézés hiányaként és Szerbia arra való felkészületlenségének jeleként értelmezték, hogy az európai értékek mentén képes lehetne csatlakozni a közös szövetséghez.
Az elmúlt heteket tehát ismét a háborús időszak, valamint a hágai ítéletek kérdése és a hágai törvényszék szerepe kapcsán kialakult vita határozta meg. Reakciók természetesen voltak mindkét oldalon az események kapcsán. Idehaza a belügyminiszter sietett kijelenteni azt, hogy a Hashim Thaçi elleni ítélet egyértelműen bizonyítja, hogy a felszabadító hadsereg egy terrorista szervezet volt, amit már korábban is számos alkalommal hangsúlyozott. Az ítélet lényegében igazolja mindazt, amit a szerbiai oldalon hangsúlyozni kívántak, és amelyre számos esetben mutattak rá: az említett hadsereg kegyetlenkedésekért, gyilkosságokért, emberrablásokért és brutális kínzásokért tehető felelőssé – fogalmazott az ügyvezető mandátumát töltő belügyminiszter a sajtónak nyilatkozva.
A Koszovói Felszabadító Hadsereg vezetői ellen kihirdetett ítélet után könnyen lehetett párhuzamokat vonni a szerbiai múlttal. Az történt, amire számítani lehetett és ami a mai napig tart. Pristinában tüntetéseket szerveztek az ítélettel egyet nem értők. A koszovói politikusok nagy része pedig elítélő álláspontra helyezkedett, de nem a bűnösnek talált albán vezetők, hanem a hágai törvényszékkel szemben. Ez a fajta magatartás a politikában egyáltalán nem számít újnak a régiónkban.
Hasonlót láthattunk akkor is, amikor valamelyik boszniai szerb vezető ellen mondtak ki ítéletet az elmúlt évtizedekben Hágában. Ekkor is voltak megmozdulások, elítélő vélemények és természetesen akkor is halkabbak voltak azok, akik az ítéletet tartották megfelelőnek, és hangosabbak azok, akik az utcára vonultak, és minden háborús történésért a másik felet kiáltották ki felelősnek, míg a saját oldalukon senki sem talált olyan személyt, akit meg lehetett volna akárcsak vádolni vagy bűnösnek kikiáltani háborús szörnyűségek elkövetésében való bűnrészesség miatt.
Meglehetősen szomorú azt látni ma, hogy évtizedekkel a lezajlott háborús cselekményeket követően sem változott sok tekintetben a helyzet. Egyrészt már az is sokatmondó, hogy az illetékes hágai törvényszék még ma is foglalkozik ezekkel az esetekkel. Másrészt pedig az ítéletek fogadtatása is meglehetősen beszédesnek számít. És nem hiszem, hogy más lenne a helyzet, legyen szó a délszláv régió – ha úgy tetszik, nyugat-balkáni régió – bármelyik szegletéről.
Az, hogy még ma is efféle reakciók tapasztalhatók, nagyon kiábrándító helyzetet szemléltet. A háborús múlttal való szembesülésnek a folyamata talán még a legelején van, azzal sem dicsekedhetünk, hogy ennyi évet, évtizedet követően, mondjuk, félútig eljutottunk volna, azzal pedig egyáltalán nem, hogy a vége felé közeledhetnénk ennek a folyamatnak, és a történelmi megbékélés útjára léphetnénk. Az a retorika továbbra is meghatározó mindenütt, amelyik megpróbálja lekicsinyíteni a másik háborús fél szenvedéseit. S ameddig ez így van, addig nem is nagyon reménykedhetünk abban, hogy jelentős lesz az előrelépés azon a bizonyos szembenézéshez és megbékéléshez vezető úton.
A különbség csak az, hogy most éppen a pristinai politikai színteret rengeti meg egy hágai ítélet – efféle forgatókönyveket már máshol is láthattunk korábban.
Megjósolni sem lehet, hogy ennek az annyira kívánt, mégis oly messze tűnő megbékélésnek mikor lesz valódi realitása a Nyugat-Balkánon. S ha ezen elgondolkodunk, akkor nyilvánvalóan azt a kérdést is fel kell tennünk: vajon így, a megbékélésre való esély ilyen távoli elhelyezkedése mellett, számíthatunk-e valódi európai értékekre és azok mentén megvalósuló integrációra a közeljövőben?
Nyitókép: Beta/AP
