Lakcímváltás

Hirtelen megértettem, miért szeretem annyira Tarr Béla filmjeit. A rendőrségre belépve megelevenedett a hangulatuk, a csontokig hatoló csend és melankólia – a kisváros félelmetes némasága, a kilátástalanság és tanácstalanság érzésével keveredve. Húsz éve nem néztem végig ezeken az utcákon ilyen fokozott figyelemmel. Pedig ismerős szinte minden repedés a járdán, a fagyizók kopott cégérjei, az épületekről hulladozó vakolat. Itt nőttem fel – ezt a hangulatot, ezeket a szürkés, pasztell színeket fogtam fel először az érzékszerveimmel... Ez a hely jelentette gyerekkoromban a város fogalmát.

És hirtelen minden emlék rám zúdul az egykori áruház mozgólépcsőjére lépve. Ott, ahol most olcsó kínai műanyagok sora hever, gyerekkoromban még elegáns üvegpolcok álltak. A fényes lapok mögött sok kifinomult, elérhetetlennek tűnő árucikk sorakozott, amelyeket csak nézni volt szabad. A kilencvenes években meglehetősen szűkös volt a családi költségvetés, a vágyakozás mindennapos élménynek számított. De végül abban az áruházban mégis megvették nekem a kedvenc plüssegeremet – egy apró luxus a szürkeségben. Remény.

Gyerekkoromban mindig boldog voltam, amikor úgy alakult, hogy valamilyen ügyben be kellett utazni ebbe a hamuszínű kisvárosba. Akkor, a szülőfalum csendje mellett, ez a hely nekem még végtelenül színesnek tűnt, mert a lehetőségek érzését hordozta. A főutca mozgása, a kirakatok fénye, a városi lét sűrűsége mind azt ígérte: itt történnek a dolgok.

Most, évtizedekkel később visszatérve, ez a világ egyszerre tágul és szűkül.

Ősszel és télen nyomasztó volt a sár, ami mindennap belerakódott a biciklikerékbe, amikor iskolába mentem. A nehéz, fekete föld ráégett a gumikra, belekapaszkodott a sárvédőbe, és minden egyes pedálfordulatnál ellenállt. A monoton kerékpörgés és a szürke ködben úszó táj tiszta Tarr Béla-díszlet volt. Menekülni akartam ebből a hangulatból, városi buszon szerettem volna utazni, ahol le lehet tenni a nehéz táskát. De utána karácsonykor leesett a hó, és minden megnyugtatóan tiszta és fehér lett. Lehetett szánkózni és a befagyott sártócsákon csúszva iskolába menni.

Figyelem a régi fagyizókat, ahol most is lehet kapni burekot és joghurtot is – még mindig ugyanúgy néz ki, mintha az idő megrekedt volna a barna keretes tükrökben, a márványasztalokban, amikre mindig jó érzés volt letenni a fagyiskelyhet.

Ma sokféle rejtett értéket fedezek fel, olyan dolgokat, amelyekről szinte megfeledkeztem, hogy alapszinten fontosak: a természet megnyugtató közelségét a városi betonnal ellentétben –  levegő selymes és lassú, tele van a föld és a fák szagával – a szántóföldek végtelen nyugalmát, a határtalan csendet, ami, úgy érzem, most nem elszigetel, hanem szinte kisimítja a ráncokat. 

Csakhogy ismét meg kell tanulnom a csend mellett aludni, nem felébredni a kakasok kora reggeli hangjára és a közeli templomtorony harangszavára. Felriasztanak, mert a szervezetem elszokott ettől az organikus rendtől. A nagyvárosi éjszakák mesterséges zaja – a távoli autók egyenletes morajlása, a szomszédok léptei, a betonfalak között rekedt tompa lüktetés – egyfajta hamis védőhálót vontak körém az évek során, ahol a zaj jelentette a jelenlétet és furcsamód a biztonság érzését is.

Itt viszont a csendnek komoly súlya van. Éjszaka ránehezedik a háztetőkre, és a mindenhol eluralkodó némaságban az ember akaratlanul is a saját gondolatait kezdi hallgatni.

Néha kifejezetten félelmetes újra belépni a gyerekkori emlékek birodalmába. Az emlékezés nem mindig gyümölcsöző; sokszor nem megtart, hanem súlyként húz hátra, és szembesít – egy tükör lett, amiben a múltban lépegetek és megpróbálom értelmezni az elmúlt húsz évet, abban önmagamat, de legfőképpen meg szeretném érteni a jelent.

Szünet van, a tisztviselők éppen kávéznak. Nem tudom pontosan, hol kell a lakcímváltást kérvényezni. A bejáratnál unatkozó fiatal rendőrhöz fordulok a kérdéssel, aki nevetséges hivatali felsőbbrendűséggel intézi felém a válaszát, amiben minden benne van: honnan kerülök én ide, hogyan merem őt leszólítani egy ilyen lényegtelen kérdéssel? Maga a kérdés amúgy is felesleges, hiszen a helyiségben csupán két tolóablak működik.

Igen, ezen magam is elgondolkodom. De annyira szürreálisnak hatott az első pillantásra a bent várakozó, megfáradt tömeg és a két tolóablak látványa, hogy titokban reménykedtem: hátha valahol máshol van az igazság, egy eldugott irodában. Talán titokban arra vágyom, hogy valaki elém álljon és azt mondja: jó, hogy újra itt vagy, minden rendben lesz, ez egy kiváló döntés volt.

Kilépek az épületből a megszokott utcákra. A felismerések sora felkavaró, mégis elgondolkodom, hihetetlen de talán mégis mindez jelenti majd a megnyugvást: az idegrendszerem furcsán kisimul, miközben igyekszik feldolgozni a visszatérést, és megtalálni újra – immár nem is tudni, hanyadszor – az otthont.