Az egyik legnagyobb feladat megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy a gyermekünknek legyen elég szabad ideje, ugyanakkor vegyen részt némi aktivitásban is. Minden szülő azt szeretné, ha a csemetéje nem maradna le a többiektől, de azt is szeretné, ha sportolna valamit, esetleg nyelvet is tanulna, továbbá jó lenne valami élvezetes tevékenység is, zenei jártasság is. Amikor mindezt felsoroljuk, akkor meg azon kapjuk magunkat, hogy ez túl sok, ennyi mindent egyetlen ember sem tud vállalni. Felnőttként mi sem csinálunk ennyiféle dolgot, a gyerekeinket mégis sokszor különórák egész sorára íratjuk be. A magyarázat egyszerű: többre vigye nálunk, legyen tanultabb, hogy felnőttként könnyebben boldoguljon!
Hogy hol a határ, azt nagyon nehéz megszabni. Mindenkinek magának kell éreznie, és a gyermeke igényeihez igazítania. Van, aki mindenben benne akar lenni, és olyan is, aki inkább egy-két dolgot választana ki magának, és azt szívvel-lélekkel művelné. Sőt, a legtöbb gyerek startban nem is tudja, mit akar igazán és aztán könnyen olyan helyzetben találja magát, hogy a szülei már egy rakás dologra beíratták, mert úgy tűnt, ezer dolog érdekli. Az egyébként valószínűleg úgy is van, hogy millió dolgot szeretne kipróbálni, csak ő még nem tudja, hogy egyszerűen nincs mindenre idő, energia.
Szóval a felelősség rajtunk, szülőkön áll. Nekünk kell kitalálni, eldönteni, kisakkozni, hogy milyen irányba is terelgessük őket. Nekünk kell nemet mondanunk, és megértetni velük, hogy valami esetleg már sok lesz, és nem fogja bírni. De olyan is van, hogy nekünk kell egy kicsit noszogatni őket.
Azt hiszem, főleg az alsó osztályokban vagyunk hajlamosak – akaratunk ellenére – túlterhelni a gyerekünket. Történik ugyanis, hogy az iskolákban időről időre megjelennek a sportklubok küldöttei, és csábítják a gyerekeket. Az is előfordul, hogy a gyerek valamilyen rendezvényen meglátja a mazsoretteseket, vagy a hip-hop táncosokat, vagy az íjászokat, és másnaptól már oda is szeretne járni a már meglévő tevékenységei mellé. Mi pedig annyira szeretnénk támogatni a szárnypróbálgatásait, hogy beadjuk a derekunkat. Aztán persze gyorsan kiderül, hogy valójában nincs idő ennyi mindenre, és választani kell. Ezt sokszor maga a gyerek is belátja, hisz a kezdeti lelkesedés után hamarosan ráébred, hogy nem lehet egyik különóráról a másikra rohanni. Valamikor a leckét is meg kell csinálni, a pihenésre és a játékra is időt kell hagyni – pláne egy alsós gyermek esetében. Akkor megkezdődik a különórák lefaragása. Méricskéljük, melyik a fontosabb, melyik számára a kedvesebb, megvizsgáljuk, melyiket miért műveli, melyiknek mi az eredménye. Biztos nagyon fontos a szerbóra, az angol is, a német is, meg a sport is, meg a tánc is, meg a sakk is, de ki kell választani a legfontosabbakat, a leginkább testhez állókat. Pszichológusok sokszor figyelmeztetnek arra, hogy ne csak olyan órára írassuk a gyereket, amiből gyenge, és ezért kell neki a külön gyakorlás, hanem olyan dolgot is erősítsünk nála, ami igazán neki való, amit élvez, ami a szíve csücske. Azt kell szem előtt tartanunk, hogy nem szabad a gyereket munkába állítanunk. A gyereknek meg kell élnie a gyerekkort: a szabadságot, a szabad játékot, az unatkozást, a céltalan bóklászást, a futballozást a téren, a fogócskát a parkban. Dolgozhat még eleget, lesznek még bőven olyan évtizedei, amelyekben a napok szinte reggeltől estig be lesznek osztva. Hagyjuk őket gyerekeknek lenni!
Nyitókép: Zabos Kasziba Angéla felvétele
