A 125 évvel ezelőtt született Majtényi Mihály (1901–1974) vajdasági magyar író, újságíró és szerkesztő munkásságában az oktatás, az iskola és a pedagógusok világa kiemelt, mélyen átélt tematikaként jelenik meg. Bár nem elméleti pedagógus volt, hanem szépíró és publicista, írásaiban, esszéiben és regényeiben rendkívüli érzékenységgel fordult a fiatal generációk nevelése, a tanárok társadalmi szerepe és a vajdasági magyar iskolaügy sorsa felé.
Az oktatással kapcsolatos szemléletét az alábbi főbb pillérek határozták meg:
– Személyes indíttatás és a piarista örökség. Majtényi a középiskolai tanulmányait a nagybecskereki piarista gimnáziumban végezte. Az ott kapott humanista szellem, a fegyelem és a tudás tisztelete egész életére meghatározta az oktatásról alkotott képét. Írásaiban rendszeresen visszatért a diákévek emlékeihez, és a klasszikus, értékteremtő iskolamodell védelmezőjeként lépett fel.
– A vajdasági magyar nyelvű oktatás ügye. A két világháború között, majd a második világháborút követően a jugoszláviai kisebbségi létben az anyanyelvi oktatást a megmaradás kulcsának tekintette. Újságíróként (a Napló, majd a Magyar Szó munkatársaként és a Híd főszerkesztőjeként) visszatérően foglalkozott az alábbi problémákkal:
A tankönyvhiány: Hangsúlyozta, hogy minőségi anyanyelvi oktatás nem létezhet megfelelő, helyi sajátosságokat is figyelembe vevő tankönyvek nélkül.
A szakosított tanárképzés: Sürgette a hazai magyar pedagógus-utánpótlás biztosítását és megbecsülését.
A pedagógus hivatás megbecsülése: Publicisztikájában a tanítót és a tanárt nem egyszerűen „munkaerőként”, hanem a közösség lámpásaként, szellemi vezetőjeként ábrázolta. Úgy vélte, a pedagógus feladata nemcsak a lexikális tananyag átadása, hanem a jellemformálás, az emberségre nevelés és a kultúra átörökítése.
A fiatalság és az irodalmi nevelés: A Magyar Szó alapító tagjaként és az Újvidéki Rádió irodalmi szerkesztőjeként gyakorlati lépéseket tett a fiatalok oktatásáért és kulturális neveléséért. Kiemelten támogatta a fiatal tehetségeket, a „tollforgató diákokat”. Hitt abban, hogy az olvasóvá nevelést már az általános iskolában el kell kezdeni, ezért szorgalmazta a kortárs vajdasági irodalom beemelését az iskolai tananyagba. Nem véletlen, hogy szellemi hagyatékát és az oktatás iránti elkötelezettségét tiszteletben tartva, a halála után évtizedekig az általános iskolás diákoknak szerveztek irodalmi vetélkedőket, és a mai napig konferenciákon tárgyalják a vajdasági magyar oktatásban betöltött szerepét.
Majtényi Mihály publicisztikáiban és esszéiben a tanítói hivatást missziónak tekintette, kiemelve az anyanyelvi nevelés és a kulturális identitás megőrzésének fontosságát a vajdasági közösségekben. Írásaiban a klasszikus humanista műveltség átmentését, az irodalmi nevelést és a helyi viszonyokhoz igazodó oktatási anyagokat sürgette, a pedagógust a szellemi fáklyagyújtó szerepében láttatva.
Pedagógiai írásaiban a vajdasági magyar tanítókat a közösség és a kultúra megőrzőinek tekintette, kiemelve a nemzetiségi megmaradásban betöltött szerepüket. Publicisztikáiban a helyi, anyanyelvű tankönyvek szükségességét és a kortárs irodalom tanításának fontosságát hangsúlyozta a nevelésben, amit a Híd és a Magyar Szó hasábjain is képviselt.
Regényeiben az iskola világa, a diákévek és a fiatalok sorsa kulcsfontosságú, többnyire erősen önéletrajzi ihletésű motívumként jelenik meg. Műveiben az iskola nem egy elszigetelt intézmény, hanem a társadalmi tagozódás, a fojtogató kispolgári miliő és a történelmi viharok lenyomata. A Garabonciás című regénye – amely a vajdasági magyar irodalom egyik klasszikusa – közvetlenül a gyermekkor és a diákévek világába kalauzol. A regény pontos képet fest a 20. század eleji „boldog békeidők” és a tízes évek iskolai légköréről. Az intézményes oktatás merevsége és a kispolgári elvárások gyakran állnak szemben a diákok természetes szabadságvágyával. A diákfigura nála nem engedelmes alattvaló, hanem egyfajta lázadó, nyughatatlan szellem (a népi garabonciás modern megfelelője), aki nehezen tűri a sablonokat és a dogmatikus nevelést.
A pályáját elindító Mocsár című regényében (1920-as évek vége) a cím egyben metafora is: a mocsár a vidéki, elmaradott, fojtogató vajdasági környezet, amelyből a fiatalok megpróbálnak kitörni. A regényben a továbbtanulás, az iskola elvileg a társadalmi felemelkedés eszköze lenne a fiatal generáció számára. Majtényi kendőzetlenül mutatja be, hogy a szegénység és a környezet visszahúzó ereje (a „mocsár”) miként töri ketté a tehetséges, tanulni vágyó fiatalok álmait és karrierjét.
Majtényi a nagybecskereki piarista gimnáziumban érettségizett (1920-ban). Ez a tapasztalat kettős élményként vonul végig a szövegein. Írásaiban kritikával illeti a Monarchia-korabeli iskola drákói szigorát, a poroszos és tekintélyelvű nevelési módszereket, amelyek letörik az egyéniséget. Ugyanakkor a regényeiben rejtőző diákok – még ha kallódókká válnak is – hordozzák azt a klasszikus humanista műveltséget és latin alapokat, amelyeket a szerzetesi iskolák adtak át. A diákok nála gyakran korán szembesülnek a megélhetési gondokkal (ahogyan ő maga is kénytelen volt tisztviselőként, könyvelőként dolgozni az iskola után, ahelyett hogy egyből írhatott volna). A diáksors nála éppen ezért ritkán felhőtlen idill; sokkal inkább a felnőtté válás kényszerű, olykor fájdalmas kompromisszumokkal teli folyamata.
