Az uszodában gyorsan terjed a hír. Gyuszi a hírnök, odaáll a törölközőben szárítkozó lánycsapat elé.
– Holnap játszanak a mieink a tiszántúli nagycsapat ellen.
A lánykákat először jobban érdekli, hogyan szárad a hajuk, mint az, hogy melyik is az a tiszántúli nagycsapat. Ám nem hiába hangzik el a hangos bejelentés, csak olyan a véletlen, hogy valamely unatkozó fiú fülébe is beférkőzik a közlés.
– Gyere csak, Gyula! – hívja őt ez ötödik osztályos Huba. – Tréningmeccs lesz? Fociznak a nagypályán?
Gyuszi örömmel lép a nagyfiúhoz.
– A kölyökpályán lesznek a találkozók.
– Apró srácok rúgják majd a bőrt?
– Gézáék. Az elsősök meg a másodikosok legerősebb összeállítása.
– A Csókák ellen?
– Azt én nem tudom, kik azok a Csókák – veszi halkabbra a szót Gyuszi.
– A bal parti nagycsapat fekete-fehér szerelésben játszik. A csókamadárnak meg éppen ilyen tollazata van!
Ez a párbeszéd összehozza a fiúkat Huba, az ötödikes vízipólós-palánta köré. A lányok is fölfigyelnek, valami történik a medence startoldalán. Huba futásnak ered, mert szemébe tűnik Miska bá, a fociedző. Éppen a medencék világa felé tart az öreg. Egy pillanatra megáll, az uszodai gyereksereg csak azt látja, a kengyelfutó az öreghez ér. Lehajol a bácsi, hogy jobban hallja a fiú beszédét. Bólint, majd együtt menetelnek az uszoda felé. Csönd lett, még az edző nénik is fölfigyelnek e csodára, mert a seregélyek sem hangosabbak, mint a kisgyerekek, ha jókedvük van. Ők is megpillantják a közeledő idős embert. Miska bá köszönés után azonnal a tárgyra tér.
– Holnap délután kettőkor kezdődik két korosztályos generáció focimeccse.
– A Csókák ellen! – kiált Huba.
– Igen. A másodosztályú Törekvés gyerkőcei jönnek hozzánk. A legapróbbak mérkőzése lesz az első, másodjára meg a harmadik–negyedikesek mutatják be nekünk, mit tudnak.
Nagy a lárma, a nyitott uszoda falai még föl is erősítik az örömteli megnyilvánulást.
– Gézuka is játszik? – száll Sárika hangja Miska bá felé.
– Hát persze! – mosolyog a bácsi. – Nagy meccset vívunk ellenük, mert szeretnénk nekik megmutatni, mire is jutottunk az elmúlt három hónap alatt.
– Eddig mindenkit legyőztünk! – hallatszik a pólótréningre várakozó tömegből.
– No, holnap eljön annak is az ideje, hogy megmutassuk, terem-e gól a lábunkban – veszi le kalapját Miska bá. – Remélem, eljöttök szurkolni nekünk!
Ismét nagy lárma kerekedik, de csak azért, mert nem egyszerre kezdték kiáltani: ott leszünk! Még a kislányok csoportjában is a labdarúgásról kering a szó. Nem érdekli már őket a kis vízilabdázók edzése. Többüknek a bátyja pedig ott csapkodja egymást, ám azonnal csönd születik, megszólal az edző sípja.
– Lányok miért nem pólóznak minálunk? – emeli föl a fejét Ildikó.
A választ az edző néni adja meg.
– Nálunk is lesz leánycsapat. De várnotok kell a vízilabdával! Kicsinyek vagytok, és főleg kicsike a markotok. A legapróbb kölyöklabda is kiesik az öt ujjatok közül. Most ússzatok csak, abban leegyetek biztosak, mert a pólósoknál nem elég, ha csak egy úszásnemet gyakoroltok, hanem mind a négyet el kell sajátítanotok. Figyeljétek csak a fiúkat!
– Lenyomják egymást a víz alá! – hangzik egy sírós hang.
– Le bizony! Ez is a játék egyik velejárója. Ezt is el kell sajátítanotok.
– Hát én nem leszek pólós, az biztos! – Nagy harag kél kicsi Villőben. – Engem ne nyomkodjanak a vízbe!
– Te csak szorgalmasan ússzál, kicsikém! Nagyon ügyes vagy, szívecském, már két úszásnemben is!
A szőke lányka felhős arca egyből földerül.
– A dédikém is mindig szívecskémnek hív engemet! Én ezt bizony nagyon szeretem.
– Anyukám is sokszor szívecskémnek szólít – így Valika.
– A fiúknak is mondják, hogy szívecském? – kérdi Nellike.
– A fiúk mákvirágok! – kiált az aranyhajú Tünde. – A nagyi mondta a gimnazista bátyámnak, gyönyörű szép mákvirág vagy, te Csaba!
– A mákvirág valóban szép, nekem nagyon tetszik! – jegyzi meg Villő. – A mi kertünkben tavasszal nyílik a mák. Mamával és anyával ültettük.
– Te is ültetted?
– Igen. Van egy kiskapám. Azzal húztam az ágyást.
Tünde megszakítja a szép mákvirágról, az érdekesnek, de főleg kívánatosnak tűnő pompázatos virágról szóló párbeszédet.
– A bátyám egyest kapott matekból, mert tanulóidőben elszökött bicajozni. Erre mondta neki a nagyi, szép mákvirág vagy! És Csaba bátyus nem örült ennek. Ez bizony dorgálás volt!
Este a templom előtti kis téren összegyűlik újfent az öregek tanácsa. Az égig érő szobafestő nyitja meg a tárgyalást.
– Holnap délután nagy meccsek lesznek, uraim!
– Hol, te piktor?
– Hol?? Hát a kölyökpályán.
– Valamit én is hallottam erről – így Géza papája.
Mindenki a csapatkapitány öregapjára néz.
– Nem figyeltem igazán oda, hogy miről beszél az unokám a nagyanyjának. Valami csókákról volt szó.
– Csókák? – nevet a tanár úr! – A tiszántúli focisták úsznak át hozzánk!
– A hídon autóznak azok át ide – szakítja meg a pedagógus kezdődő előadását a tudálékos aranyműves.
– A fekete-fehér csapat! – emeli hangját a kántor úr, aki éppen az előbb fejezte be a vecsernyét, aztán ideköszönt az ismerősöknek, ám azonnal a társaságban ragadt. – Büszkék nagyon, hogy a másodosztályban vannak, mi meg kettővel lejjebb. – Most majd megmutatják nekik a kicsik, hogyan is fociznak a Tisza jobb partján! Én lemegyek szurkolni nekik!
– Soha nem voltál még egy kölyökmeccsen sem, te kántor! – nevet Géza papája, és azonnal csatlakoznak hozzá a többiek is.
– No, ugyancsak szép lesz a mi kompániánk! – kapcsol vidám hangra a tanár úr. – Most már csak a rezesbanda hiányzik a partvonal mellől!
