A vacogtató időjárást ellensúlyozandó remek időtöltés lehet főzni egy bögre teát, és a kanapé kényelmébe húzódva felütni egy jó könyvet. Hogy kit milyen téma kötne le, ízlés és habitus kérdése, de egy jóféle gasztroregénnyel aligha lehet mellényúlni. Azok legalábbis biztosan egyetértenek velem, akik szívesen veszik, ha egy könyv elkalauzol valami egzotikus tájra, és a kalandos történetben nemcsak a környezet jelenik meg autentikus leírásban, hanem a vidékre jellemző gasztronómia is. Ilyenkor az ételeknek, a főzésnek, a táplálkozási élmény részletes leírásának ugyanolyan hangsúlyos szerepe van, mint a cselekménynek vagy a karakterek belső világának, és az olvasó nemcsak a fantáziájára hagyatkozik az olvasás során, hanem az érzékszerveire is. A jól sikerült leírások ugyanis elénk varázsolják az adott fogásokat; illatokat, ízeket, hangulatokat idéznek meg, így mi magunk is úgy érezhetjük, mintha jelen lennénk a történetben.
Az efféle kötetek sorában érdekes színfolt a Franciaország második legrosszabb vendéglője című kiadvány, amelynek szerzője, Alexander McCall Smith, nem egy tipikus gasztroregényt alkotott. A jogász végzettségű skót úriember ugyanis előszeretettel épít a humorra, így, miként a címből is sejthető, némi malíciával tűzdelte meg alkotását, és e műfajnak is görbe tükröt tartott, azáltal például, hogy egy rosszul működő vendéglőt helyezett a történet középpontjába, élén egy kontár séffel. Ez a faramuci alaphelyzet persze rengeteg vicces fordulatnak biztosít teret, így aligha meglepő, hogy az olvasó azonmód egy szórakoztató regénybe csöppen, amelyben a cselekmény köré gasztronómiai helyzetek és éttermi kalandok szerveződnek, megspékelve romantikával és tréfás elemekkel.
A főhős egy skót gasztroszakértő, Paul Stuart, aki Az étel filozófiája című kéziratán dolgozik éppen, ám a körülmények és Cloe nevezetű, különc nagynénje hatására egy hangulatos kis francia faluba csöppen, ahol a helyi étteremről az a hír járja, hogy Franciaország második legrosszabb vendéglője. Paul becsületére váljék, hogy kezdetben még igyekszik készülő kéziratára összpontosítani, ám ahogy alakulnak a történések és bonyolódnak a szálak, az elméleti munka lassan háttérbe szorul, ő maga pedig mindinkább belekeveredik a helybeli bonyodalmakba. Egy ponton már az étterem konyhájában találja magát, azzal a feladattal, hogy kísérelje meg felvirágoztatni a falu gasztronómiai központját, miközben a feltételek a legkevésbé sem adottak, és egyre több rejtély bontakozik ki a szereplők körül.
A karót nyelt Paul mellett izgalmas karakter a „minden lében kanál” Cloe néni, akinek férfifaló magatartása és zűrös párkapcsolatai mellett titokzatos múltja is van. Mellettük személyes kedvenceim a falu két pletykafészke, Annabelle és Thérése néni, akik amennyire kíváncsiak, annyira szellemesek, beszédmódjukkal és világszemléletükkel remekül érzékeltetik a francia vidék kisemberének jellemvonásait. Érdemes még említeni Andé urat, a falu ügyes kezű pékjét, akinek croissant-jai verhetetlenek, valamint Claude-ot, a kontár séfet, akinek semmi érzéke az ételkészítés iránt, így kreációival megalapozta étterme kétes hírnevét. Mellettük seregnyi mellékszereplő bukkan fel, akik benépesítik ezt az idillinek tűnő települést, amelyről szép lassan kiderül, hogy nem is annyira idilli hely, illetve sokkal szórakoztatóbb, mint ahogy a romantikus prekoncepciók hatására föltételezné az ember.
A mesebeli környezetben élő falusiak ugyanis szembesülnek a periféria-lét nehézségeivel: sokan Párizsba vágynak, nehezen találják meg vidéken az érvényesülési lehetőségeket. A beszűkült léthelyzet ráadásul érdektelenséget és passzivitást szül, és nem egyszerű a bevett szokásoktól való elszakadás. Ami a nagyvárosból érkezőnek pihentető és vágyott – a csend és a nyugalom –, az a helybéliek zömének elviselhetetlen. „Csak telnek-múlnak a napok, anélkül, hogy bármi is történne. Esetleg elvisz a róka egy tyúkot, vagy mondjuk óriási égzengés van, de ritkán történik olyasmi, ami a legcsekélyebb jelentőséggel bírna. Ezért aztán, ha valaki idetéved közénk, vagy valaki árokba hajt, természetesen felkelti az érdeklődésünket” – cseveg ekképpen Annabelle néni egy csésze kávé felett, az olvasó pedig mosolyogva kacsinthat össze a szerzővel, aki remek humorba ágyazza mondanivalóját, és nemcsak a vidéki francia gondolkodásmódot ábrázolja csipkelődő szellemességgel, hanem az olaszok, a balkániak vagy éppenséggel a németek is megkapják tőle a magukét. S hát megkapja korunk embere is, úgy egyáltalán. Az étkezési divatokkal, a népszerű fogyókúrákkal, a tiltólistára tett majd rehabilitált alapanyagokkal, az úrhatnám éttermi szokásokkal, az idegen-majmolással…, s még sorolhatnánk.
A pergő párbeszédekre épülő, ízesen elmesélt történetben hangsúlyosak a gasztronómiai vonások is: megjelenik benne a helyi pékség ínycsiklandozó termékeivel, Proust a világhírű madeleine süteményeivel, de lényegi szerephez jut a kijevi csirkemell, a nem éppen friss kagyló, a legminőségibb házi olívaolaj, az édesköményes tengeri sügér és a burgonya is, igaz, ez utóbbi kissé sajátos vonatkozásban, egy parasztasszonynak ugyanis éppen a krumpliföldön jelent meg Szűz Mária, nagy felbolydulást keltve a közvélemény körében, tudniillik a lakosság méltatlankodik, hogy a jelenés miért nem valami elegánsabb helyen, például a Champs-Elysées-en esett meg. E vitriolos felsorolásból sejthető, hogy a Franciaország második legrosszabb vendéglője egyszerre nyújt képzeletbeli utazást, gasztrokalandot és felhőtlen szórakozást, a műfaj népszerű regényeihez válva hasonlatossá.
Elég csak Joanne Harris Csokoládé, illetve Isak Dinesen Babette lakomája című sikerkönyveire gondolni, amelyekből kitűnő filmek is készültek, vagy a magyar irodalomban Dragomán György ételközpontú írásaira, valamint Parti Nagy Lajos gasztroparódiáira, nyelvjátékos szövegeire fókuszálni – egyaránt megállapíthatjuk, hogy e műfaj művelhető magas irodalmi színvonalon, olvasók sokaságát megszólítva. Alexander McCall Smith is hozzájuk hasonló szerző, akinek érdemes az alkotásaira odafigyelni, hiszen megfűszerezhetik a zimankós, téli napok egyhangúságát. Kedvcsináló gyanánt akár a jelen regényében szereplő étterem jelmondatát is használhatnám, ami mindössze két szó: „melegen ajánlott” mindenkinek.
Nyitókép: Dávid Csilla felvétele
