Van egy pont a napban – általában valahol reggel fél nyolc és délelőtt tíz között –, amikor az ember rájön: ez a nap sem fog magától menni. Ilyenkor még nem történt semmi különös, nincs tragédia, nincs konfliktus, nincs túlóra. Mégis ott ülünk, állunk vagy botorkálunk, és pontosan tudjuk, hogy külső segítség nélkül nem fogunk elindulni. Ekkor jön a kávé. Vagy az energiaital. Vagy bármi, amiben benne van az ígéret: „na jó, akkor most működni fogsz”.
Mert az ember működik. Ez a legtalálóbb szó. Nem feltétlen él, nem feltétlen pihen, nem feltétlen élvezi – hanem működik. Dolgozik, határidőket tart, jelen van, reagál, visszaír, mosolyog, teljesít. A munka mellett ott van az élet másik fele is: a bulik, az esti találkozások, a „csak egy ital”, ami sosem csak egy, és a társasági élet, amit illik fenntartani, mert különben egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy eltűntünk. Márpedig eltűnni nem lehet. Legalábbis nem most.
A mai ember egyik legnagyobb félelme ugyanis nem az, hogy elfárad, hanem az, hogy lemarad. Lemarad egy lehetőségről, egy beszélgetésről, egy estéről, egy kapcsolatról, egy élményről. Így aztán nappal dolgozunk, este élünk, éjszaka regenerálódnánk – ha maradna rá idő.
És közben észrevétlenül kialakul egy újfajta túlélési stratégia. Nem az a kérdés, hogyan érezzük magunkat, hanem az, hogyan bírjuk még. Hány órát lehet aludni úgy, hogy másnap azért ne legyünk teljesen használhatatlanok. Hány kávé fér bele egy napba? Hány energiaital az, ami után még nem kezd el remegni a kéz, de már nem csukódik le a szem? Ezek a számok mindenkinek mások, de a logika ugyanaz: optimalizáljuk a fáradtságot.
A kávé ebben a rendszerben már régen túlnőtt önmagán. Nem egyszerű ital, hanem társadalmi jelenség. A „megiszunk egy kávét” valójában ritkán szól magáról a kávéról. Inkább szünet, kifogás, menedék. Egy pillanat, amikor meg lehet állni, miközben mégsem állunk meg teljesen. Mert a kávé mellett lehet panaszkodni, tervezni, nevetni, hallgatni. A kávé a fáradtság kultúrájának udvarias formája.
Az energiaital már kevésbé udvarias. Az az azonnali túlélés eszköze. Akkor nyúlunk érte, amikor már tudjuk, hogy baj van, de nincs más választás. Vizsga előtt, hosszú műszak végén, hajnalban, amikor még mindig nem ért véget az este, csak átalakult valami mássá. Az energiaital nem barát, hanem szükséges rossz – és pontosan ezért működik.
De ha őszinték vagyunk, mindez csak a felszín. Mert az embert nem kizárólag a koffein tartja életben. Hanem az a belső kényszer, hogy csinálni kell. Hogy menni kell előre, mert mindenki más is megy. Mert a világ nem áll meg, és ha mi megállunk, akkor úgy érezzük, hibát követtünk el. A pihenés gyanússá vált, a lassítás luxus lett, az unatkozás pedig szinte bűn.
És itt válik ez az egész többé egyéni szokásoknál. Ez már társadalmi állapot. Egy olyan korszak lenyomata, ahol az elfoglaltság érték, a kimerültség státuszszimbólum. Ha fáradt vagy, akkor biztosan fontos dolgaid vannak. Ha nincs időd, akkor biztosan számítasz. Ha állandóan rohansz, akkor biztosan élsz. Legalábbis ezt mondjuk magunknak.
Csakhogy közben egyre nehezebb megválaszolni az egyszerű kérdést: mi az, ami valójában életben tart? A kávé csak ébren tart. Az energiaital csak felpörget.
De mi az, ami reggel nemcsak felkelt, hanem értelmet is ad annak, hogy felkeltünk?
Van egy pont, amikor az ember észreveszi, hogy a kávé már nem hat úgy, mint régen. Nem azért, mert rosszabb lett, hanem mert mi lettünk fáradtabbak.
Amikor az energiaital sem ad valódi lendületet, csak elodázza az összeomlást. A test fáradt, az agy túlterhelt, a lélek pedig valahol lemaradt az egész mögött.
Mert miközben dolgozunk, bulizunk, társasági életet élünk, ritkán tesszük fel magunknak a kérdést: miért? Miért kell mindig jelen lenni, miért kell mindig reagálni, miért kell mindig bizonyítani, hogy bírjuk? Mintha az élet egy folyamatos erőpróba lenne, ahol a gyengeség egyenlő a kudarccal. Pedig a fáradtság nem kudarc. A fáradtság következmény.
Sokan nem azért isznak kávét reggel, mert szeretik, hanem mert félnek attól az ürességtől, ami nélküle jönne. Attól a pár perctől, amikor nincs zaj, nincs pörgés, nincs feladat. Mert akkor esetleg szembe kellene nézni azzal, hogy mennyire kimerítő lett minden. Hogy nemcsak fizikailag, hanem fejben is.
És mégis, valahogy mindig továbbmegyünk. Mert vannak apró dolgok, amelyek újra és újra visszahúznak az életbe. Egy üzenet valakitől, aki számít. Egy este, ami jobban sikerül, mint vártuk. Egy nevetés, ami őszinte. Egy beszélgetés, ami nem felszínes. Ezek nem adnak instant energiát, mint egy koffeinlöket, de mélyebbre hatnak. Csendesebbek, lassabbak, viszont tartósabbak.
Talán ez az, amiről ritkán beszélünk: hogy az embert nem az ébrenlét tartja életben, hanem az, hogy van, akihez lehet kapcsolódni. Hogy van, amit várunk. Hogy vannak pillanatok, amelyekért megéri elfáradni. Mert önmagában a pörgés üres. Az csak mozgás. Tartalom nélkül kifáraszt, nem feltölt.
Ez persze nem azt jelenti, hogy holnaptól senki se igyon kávét. Nem erről van szó. A kávé marad. Az energiaital is marad. Részei lettek az életünknek, és ebben nincs semmi rossz. A probléma ott kezdődik, amikor ezek helyettesítik azt, amit valójában keresünk: értelmet, jelenlétet, egyensúlyt.
Mert az igazi kérdés nem az, hogy mi pörget fel. Hanem az, hogy miért akarunk ennyire felpörögni. Mi elől menekülünk, és mi felé rohanunk. És hogy van-e bátorságunk néha nemet mondani egy újabb kávéra, egy újabb programra, egy újabb „még ezt is meg kell csinálni”-ra.
Lehet, hogy az életben maradás nem mindig a túlélésről szól. Lehet, hogy néha épp az tart életben, ha megengedjük magunknak a lassítást. Ha nemcsak működünk, hanem érzünk is. Ha nemcsak kibírjuk a napokat, hanem észre is vesszük őket.
És igen, holnap reggel valószínűleg megint kávéval kezdjük a napot. De talán már egy kicsit tudatosabban. Tudva azt, hogy a csészében lévő ital csak segít – az igazi erő máshonnan jön. Belülről. Azokból a dolgokból, amik miatt nemcsak ébren vagyunk, hanem valóban élünk.
Nyitókép: Pixabay
