A szilágyi Szakál Mónika magyartanár, Plakett díjas művelődésszervező nemcsak tanítja az anyanyelvet és az irodalmat, hanem életével, jelenlétével őrzi és tovább is adja. Csaknem négy évtizede van jelen a nyugat-bácskai magyar oktatásban és közösségi életben: tanteremben és színpadon, versmondó diákok mellett és faluközösségek szervezőjeként egyaránt. Több nyugat-bácskai iskolában tanít, miközben tősgyökeres szilágyiként aktív formálója maradt faluja művelődési életének is. Hisz abban, hogy a pedagógusi hivatás természetes módon együtt jár a közösség szolgálatával, és hogy a magyar szó, az irodalom, a közös alkotás ma is képes megszólítani a fiatalokat – még a gyorsan változó, digitális világban is.
Az alábbi beszélgetésben Szakál Mónika a pályájáról, örömeiről és kihívásairól, az anyanyelvi nevelés jelentőségéről, valamint a vajdasági magyar közösségek jövőjébe vetett hitéről mesél.
Szakál Mónika 2023-ban Plakett elismerésben részesült a magyar kultúra napjának Zentán megtartott délvidéki központi ünnepségén
Mikor és milyen indíttatásból választotta a magyartanári pályát? Volt-e olyan meghatározó élmény vagy személy, amely, illetve aki ebbe az irányba terelte?
– Már kisiskolás koromban vonzott az irodalom, az olvasás. Elsősorban a népmesék vezettek el a szépirodalom minden műfajához, később, az általános iskolában pedig tanáraim, Pesti Erzsébet és Buják Imre adtak megfelelő alapot és kedvet a nyelvtannal, illetve az irodalommal való foglalatosságokhoz. Középiskolásként erősödött fel bennem egyre inkább az az érzés, hogy az anyanyelvemmel hivatásszerűen is szeretnék foglalkozni. Ebben meghatározó szerepe volt dr. Silling István magyartanárnak is. Érdekelt a helyesírás, szerettem olvasni, szívesen részt vettem különféle fogalmazási versenyeken is. A szabadkai pedagógiai akadémia befejezése után az Újvidéki Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán diplomáztam.
Hogyan tekint ma erre a döntésre, több évtizedes tanítási tapasztalat birtokában?
– Az eltelt időben sok jót és kevésbé jót is átéltem, újításokat, nehezen érthető változtatásokat, még nehezebben felfogható, tőlünk független változásokat is (a magyar lakosság létszámának csökkenését, a lakosság nemzetiségi összetételének drasztikus változását, a magyar tagozatok megszűnését, a munkaközösség leépülését, szinte teljes mértékű megváltozását, a helyi szokások átalakulását és átalakítását…), de a mai napig találok szép és izgalmas feladatokat a munkámban, mindig akadnak érdeklődő diákok. Ha összegeznem kellene az életutamat, egyáltalán nem bánom, hogy ezt a hivatást választottam. Hálás vagyok, hogy a csaknem negyven év olyan tartalmas, eredményekben gazdag, emlékezetes és felejthetetlen élményeket adott számomra, amilyeneket csak kívánni szeretnék minden fiatal kollégámnak. Nagyon sok jó versmondóm volt, akikkel rendszeresen eljutottunk a községi, a körzeti, sőt a tartományi versenyekre, a zombori Magyar Polgári Kaszinó által rendezett megmérettetésekre, a doroszlói Fehér Ferenc-, a szabadkai Nemes Nagy Ágnes-, valamint a Himnusz és Szózat szavalóversenyre. Büszke vagyok arra, hogy 2012-ben az egyik diákom képviselte Vajdaságot Budapesten a magyar kultúra napján megszervezett ünnepségen, és mondta el a Szózatot a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az anyanyelvi versenyeken is rendre szépen szerepeltek a tanítványaim. Volt, aki maximális pontszámot ért el a köztársasági versenyen. Rengeteg jelenetet készítettünk a különféle műsorokra. Ebben mind-mind örömömet leltem, szeretettel gondolok vissza ezekre, és remélem, a gyerekekben is kellemes élményként maradtak meg az elmondottak.
Több nyugat-bácskai iskolában is tanít. Érez-e különbséget az egyes iskolák tanulói közösségei, oktatási környezetei között, illetve hogyan alkalmazkodik ezekhez pedagógusként?
– Igen, a diákok számának csökkenésével a munkalehetőségek száma is csökken, így nagyon sok tanár – velem együtt, és nem csak Nyugat-Bácskában – arra kényszerül, hogy egy másik vagy akár egy harmadik iskolában pótolja munkaidejének hiányzó részét. Ez utazással, órarend-egyeztetéssel, állandó alkalmazkodással, nagyobb koncentrációval, több helyen való helytállással jár. Szóval, nem könnyű, rengeteg pluszenergiát igényel. Ezek a legfőbb kihívások. Egy másik iskola munkájába betekintést nyerni, új munkatársakat szerezni, új diákokat tanítani, egy település életét részletesebben megismerni ugyanakkor izgalommal teli feladat, amely által lelkileg gazdagodhatunk is. A szilágyi iskolán kívül jelenleg a doroszlói Petőfi Sándor Általános Iskolában is dolgozom. Ez kis intézmény, amely a település hagyományai és szokásai függvényében természetesen más, mint például a szilágyi, de itt is jól érzem magam. Úgy érzem, a munkaközösség, a szülők és a gyerekek is elfogadtak, befogadtak, támogatnak a mindennapi munkámban. Persze minden együttműködés az egymáshoz való alkalmazkodástól függ. Időbe telik az is, amíg átlátjuk egy közösség életét, szokásait, amíg kitapasztaljuk, mi az, ami különös hangsúlyt kap. Elégedettséggel tölt el, hogy a gyerekek az irodalmi szakkör tagjaiként szívesen részt vesznek a különféle iskolai és a helyi művelődési egyesület által rendezett műsorokon is.
Hogyan lehet ma közel vinni a diákokhoz a magyar nyelvet és irodalmat a gyorsan változó, digitális világban, illetve melyek azok a művek, témák vagy módszerek, amelyek tapasztalata szerint ma is képesek megszólítani a fiatalokat?
– Hihetetlen versenyt futunk a folyamatosan változó világgal, az okostelefonok kínálta lehetőségekkel. Sok gyerek figyelmét valóban egyre nehezebb lekötni hosszabb időre, de azért hálás és értő hallgatók a gyerekek, ha érettségüknek megfelelő, értékes irodalmi műveket tárunk eléjük. Legyen az klasszikus, avagy modern irodalom. Az órán való bemutató olvasás mint módszer azért fontos, hogy esztétikai élményben legyen részük. Egy-egy ballada vagy megható elbeszélés ma is ugyanúgy könnyeket csal a gyerekek szemébe. Megilletődöttség ül ki az arcukra, megérinti őket ugyanúgy, mint a korábbi generációkat. Egy-egy modern vers nyelvi játékosságára, humorára ugyanúgy „vevők”. Fekete István, Gion Nándor, Molnár Ferenc, Gárdonyi Géza, Tamási Áron, Mándy Iván, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán regényei mind-mind segítségünkre lehetnek az irodalom megszerettetésében.
Az olvasóvá nevelés nem a felső osztályokban kezdődik, hanem jóval korábban, kisgyermekkorban, amikor a szülők mondókákat, rövid történeteket olvasnak vagy találnak ki a kicsiknek. Folytatódik a képeskönyvekkel, rövidebb-hosszabb elbeszélésekkel, kisregényekkel, regényekkel. Rengeteget jelent a családi minta, a szülők példamutatása, olvasási szokásai. Szerencsére ma is vannak könyvmolyok, akik az olvasást ajándékként és élményként élik meg, akik szívesen beszámolnak arról, mit olvasnak éppen.
A modern eszközöktől sem tilthatjuk el őket, hiszen ők már így szocializálódnak. A mértékletesség a kulcsszó és a megoldás. A munkám során mindig fontosnak tartottam/tartom még a beszélgetést, a következetességet, a rendszerességet és a játékosságot is, hiszen minden nyelv játékszer, persze a szó legnemesebb értelmében.
Fontosnak tartja-e a helyi, vajdasági magyar irodalom hangsúlyosabb jelenlétét az oktatásban?
– A versek a maguk képrendszerével és nyelvi eszköztárával azokat az érzéseket, gondolatokat fejezik ki, amelyeket mi, egyszerű olvasók, nyelvhasználók nem tudunk megfogalmazni. Helyettünk szólnak. Hozzánk szólnak. Nagyon sokszor értünk, a mi érdekünkben szólnak. Igen, a tanulók identitástudatának kialakításához – hogy magyarok, vajdasági magyarok vagyunk – fontosak az olyan versek, amelyek a vajdasági magyar létről, akár a szórványmagyar létről adnak irodalmi lenyomatot. Igen, egyértelműen van helyük, létjogosultságuk az ilyen jellegű költeményeknek.
A szilágyi általános iskolában ma már csak alsós tagozatok vannak
Nemcsak tanárként, hanem művelődésszervezőként is aktív szereplője Szilágyi kulturális életének. Egykor megszokott volt, hogy a tanárok jelen vannak az adott település közösségi életében, később általánosságban változott ez a gyakorlat. Hogyan fonódik össze Önben ez a két hivatás?
– Mivel tősgyökeres szilágyi vagyok, falum művelődési életébe szinte belenőttem, teljesen természetes volt az, hogy már általános iskolásként aktív tagja lettem a helyi művelődési egyesület irodalmi, színjátszó és tánccsoportjának. Saját magamat sohasem éreztem/neveztem művelődésszervezőnek, ezt mások fogalmazták meg rólam. Magamat csak egy falusi tanárnak tartom, akinek a hivatásával természetes módon együtt jár a művelődésszervezés. Legalábbis ezt vallom. A falusi jelzőt pozitív értelemben szeretném kiemelni.
Amíg nyolcosztályos magyar iskolaként működött a helyi általános iskola, addig nem volt nehéz számomra összeegyeztetni a tanítást és a művelődési életben való tevékenységemet, mert csak azt folytattam, amit az elődeink – tanárok, tanítók, igazgatók, a művelődési egyesület vezetősége – példaszerűen felépítettek, azaz szorosra fonták az iskola és a kultúregyesület munkáját. Szilágyin ez a két intézmény mindig is jól kiegészítette, segítette egymást. Az iskolai műsoroknak a kultúrotthon adott helyet, a kultúregyesületet, illetve az egész települést érintő rendezvényeket viszont az iskola különböző szakcsoportjai gazdagították elsősorban. Így biztosítva a generációk közti kapcsolat erősítését és az egész közösség életének folytonosságát. Még a kilencvenes években, sőt a 2010-es évek elején is szinte kivétel nélkül minden magyar tanár és osztálytanító aktívan bekapcsolódott a falu művelődési életébe, sőt az egyházközség életébe is. A helyi közösség tanácsa, az óvoda, az iskola, a művelődési egyesület, az egyházközség és a tűzoltótestület ily módon, teljes összefogással, egymást segítve, bátorítva hozott létre több felejthetetlen, számunkra fontos eseményt. 1999-ben többnapos rendezvénnyel ünnepeltük meg Szilágyi telepítésének 100. évfordulóját, 2006-ban templomunk fennállásának 100. évfordulójára emlékeztünk, 2007-ben mi voltunk a Vajdasági Magyar Ünnepi Játékok ünnepélyes megnyitójának házigazdái, 2010-ben a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók XV. Találkozójának adtunk otthont, 2022-ben a turulszobrot állítottuk vissza ünnepélyesen. Akkora örömmel, összetartással, lendülettel végeztük a ránk váró feladatokat, hogy így most visszagondolva szinte beleborzongok… Még mennyien voltunk a faluban, még mennyien akartunk tenni ezért a kis településért. Büszkeséggel tölt el, hogy aktív részese voltam ezeknek a megmozdulásoknak.
Tapasztalata szerint mennyire fontos a fiatalok jelenléte és aktivitása a helyi művelődési, közösségi életben?
– A fiatalok jelenléte és aktivitása pótolhatatlan, hiszen nekik kell folytatniuk az eddigi munkát mind a művelődési, mind a közösségi életben. Közösségünk alappillére megroppant, amikor megszűnt a magyar anyanyelvű oktatás a felső tagozaton. Iskolásaink – az alsósok kivételével – Bácskertesre, azaz Kupuszinára utaznak, öt-hat magyar óvodásunk van. Az adatok nem túl biztatóak, ennek ellenére ebben a pillanatban a helyi József Attila Művelődési Egyesületben öt szakosztály működik, az irodalmi, a színjátszó, az asszonykórus, a férfikórus és a fúvószenekar. Ezek közül – az asszonykórus kivételével – mindegyikben jelen vannak a fiataljaink. Aktívak a március 15-i műsor, a Négyesfogat, a Vidám est alkalmával, a búcsúi ünnepségen, részt vesznek a színjátszó találkozókon, sőt az egyházi kórusban is rendszeresen számíthatunk rájuk. Örömmel dolgozunk, dolgozom velük. Az egyesület vezetősége is minden támogatást megad számukra.
Van-e olyan megvalósítatlan álma, kezdeményezése, amelyre különösen vágyik pedagógusként vagy művelődésszervezőként?
– Pedagógusként és a helyi művelődési egyesület egyik vezetőségi tagjaként, egyik csoportvezetőjeként csak azt szeretném remélni, kívánni magamnak és a közösségünknek, hogy még nagyon sokáig sikerüljön fenntartani a fiataljaink által biztosított folytonosságot, az egyesület aktív működését, ezzel együtt pedig a maroknyi magyar közösségünk életét is.
Mit üzenne azoknak a fiataloknak, akik ma a pedagóguspálya vagy a közösségszervezés iránt érdeklődnek?
– Akik ehhez éreznek elhivatottságot, azokat semmiképpen nem szeretném lebeszélni. Azt, hogy egyik sem könnyű, sőt egyre nehezebb, nem tagadom. De hát a pedagóguspálya ezért hivatás, ha egyszer mellette döntöttünk, nem tehetjük le, hanem „cipeljük” magunkkal, amíg erőnkből futja. Vannak pillanatok, amikor belefáradok akár az iskolai, akár a szervezői feladatokba, amikor kérdőjelek sokasága tolul elém. Érdemes-e? Sikerül-e? Megéri-e? Van-e egyáltalán értelme?… Ilyenkor gyakran eszembe jut az egyik kedvenc idézetem, amely mindannyiunkat erősíthet és bátoríthat a napi küzdelmeinkben. Teréz anyától való. Így hangzik: „Amikor úgy gondoljuk, hogy az, amit teszünk nap mint nap, csak egy csepp a tengerben, gondoljunk arra, e csepp nélkül sekélyebb lenne a tenger.” És akkor folytatom…
Mónika a doroszlói iskolában is tanít
Nyitókép: Szakál Mónika magyartanár/Szakál Mónika archívumából
