Amióta 1958-ban Charles De Gaulle megalapította az Ötödik Francia Köztársaságot, a gall kakas egyik legfőbb külpolitikai törekvése, hogy tényleges hatalmi súlyánál jóval nagyobb mértékben tudjon beleszólni az európai döntésekbe és a világpolitika alakításába. A francia államfők személyes, intenzív diplomáciai aktivitásukkal igyekeztek helyet biztosítani maguknak azoknál az asztaloknál, ahol olyan nagyhatalmak foglaltak helyet, mint az Egyesült Államok, Oroszország, Németország, Nagy-Britannia és az utóbbi időben Kína. Nicolas Sarkozy és François Hollande külpolitikája azonban, különösen az Európai Uniót érintő kérdésekben, látványosan alárendelődött Angela Merkel elképzeléseinek, olyannyira, hogy a két köztársasági elnök viszonyát a német kancellárhoz a sajtó csak Merkozynek és Merkollande-nak gúnyolta.
2017. május 14-én egy új elnök, Emmanuel Macron költözött be az Élysée-palotába. Az ő elnöksége sem ígért aktív külpolitikát. A 66 százalékos támogatottsággal megválasztott francia elnöknek ugyanis csakhamar komoly belpolitikai kihívásokkal kellett szembenéznie. Egy évvel ezelőtt vette kezdetét a főleg vidéki autósokat mozgósító tüntetéshullám, a sárga mellényesek mozgalma. A tüntetésekkel párhuzamosan Emmanuel Macron népszerűségi mutatói a szédületes magasságokból soha nem látott mélységekbe zuhantak. Az elmúlt év decemberében a közvélemény-kutatások szerint a válaszadók mindösszesen 27 százaléka gondolta úgy, hogy Macron jó elnök, 74 százaléka a „gazdagok elnökének” tartotta, és csupán 33 tartotta kompetens államfőnek. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy A Köztársaság Lendületben párt vezérének nem igazán volt ideje és energiája külpolitikai ügyekkel komolyabban is foglalkozni.
Az idei évben azonban Emmanuel Macron nagy sikereket ért el a külpolitikában. A májusi választásokon az Emmanuel Macron alapította Újítsuk meg Európát elnevezésű pártcsoport adta az Európai Parlament harmadik legnépesebb frakcióját, ezzel pedig politikai súlya is megnőtt a közösségen belül. Befolyását jól szemlélteti az a tény, hogy az ő javaslatára került Ursula von der Leyen német védelmi miniszter az Európai Bizottság élére. Emellett több államfői találkozón az Európai Unió vezetőjének szerepében tudott a tárgyalóasztalhoz ülni. Például márciusban a francia fővárosban fogadta Hszi Csin-ping kínai államfőt, és kérte, hogy az Új Selyemút ne csak a kelet-európai országokat, hanem a nyugati államokat is érintse. Vladimir Putyinnal folytatott megbeszélésein pedig igyekezett a Nyugat és Oroszország kapcsolatait rendezni.
Felmerül a kérdés: a belpolitikai nehézségekkel küzdő Emmanuel Macron, hogyan tudott ilyen rövid idő alatt az európai politika meghatározó alakjává válni? Először is a sárga mellényes mozgalom az év elején gyorsan veszített népszerűségéből. Az egyre erőszakosabbá váló tüntetések, amelyeken egyre nagyobb teret nyertek a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali elemek, visszatetszést váltott ki a francia lakosság körében. Így Macron népszerűsége újból emelkedni kezdett. Az év első hónapjaiban már elérte a 32 százalékot, azt a szintet, ami a tüntetések előtt volt. Így Emmanuel Macron figyelmét az európai politika felé fordíthatta. Pont a legjobb pillanatban, ugyanis rajta kívül jelenleg egyetlen cselekvőképes vezető sincsen az ókontinensen. Angela Merkel lényegében már visszavonulóban lévő politikusnak számít. Hátralévő hivatali idejét Németország társadalmi megosztottságnak orvoslására és gazdasági nehézségeinek leküzdésére szenteli. Nagy-Britanniát a Brexit miatt előállt belpolitikai válság bénítja meg. Spanyolország a britekhez hasonló problémákkal néz szembe a katalán függetlenségi törekvések okán. Ha pedig egy pillantást vetünk az óceánon túlra, ott is olyan tendenciákat látunk, amelyek Macron malmára hajtják a vizet. Elég csak Donald Trump látványosan passzív külpolitikájára gondolnunk.
Meg kell jegyezni: Emmanuel Macron politikája nem ígér túl sok jót a nyugat-balkáni országoknak, ugyanis, mint közismert, a francia elnök ellenzi az Európai Unió további bővítését, és tetszik vagy sem, jelenleg úgy tűnik, hogy a mostani francia elnök hosszú távon is meghatározó vezetője lesz az európai politikának, országa pedig felértékelődik. Ha Nagy-Britannia végül a sokadik kilépési határidőben távozik az Európai Unióból, Franciaország lesz az egyetlen atomhatalom az európai közösségben, és az egyetlen, amelynek állandó helye van az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Igaz, hogy 2022-ben újból köztársasági elnökválasztások lesznek Franciaországban, de ha Macron látványos külpolitikai sikereket ér el az elkövetkező években, népszerűsége növekedni fog. És ne legyenek illúzióink, a francia elnök pontosan tisztában van ezzel. A külpolitikai lépései nem pusztán Franciaország befolyását hivatottak növelni, hanem saját népszerűségi mutatóit is. Markáns bővítésellenes politikájával a bevándorlásellenes francia jobboldali szavazókat igyekszik megnyerni magának. Idén nyáron Jair Bolsonaro brazil elnökkel lefolytatott diplomáciai csörtéje az amazonasi esőerdőkkel kapcsolatban pedig az egyre népszerűbb zöld mozgalmak felé tett gesztus is volt egyben. Azt, hogy eközben milyen Európa fog megszületni, az elkövetkező évek fogják megmutatni.
