Iszonyatos fejfájásra ébredtem. Alig tudtam felemelni a fejemet a párnáról, ugyanakkor fekve maradni is túl fájdalmas lett volna. Az ágynemű súrolta a bőrömet, hallottam, ahogy lüktet a vér az ereimben. Ismerem ezt az érzést. Migrén. Ne, ne ma, csak ne most… A gondolat keserű sóhajként kúszik végig a testemen, de már érzem, hogy nincs menekvés. Ráadásul most álmomban támadt rám, védekezni sem tudtam ellene. Nem gyújthatok lámpát, a fény is fájna, sötétben támolygok ki a fürdőszobába. Tisztában vagyok vele, hogy hiába, mégis bekapok egy fájdalomcsillapítót. Tudom, mi következik, a gyomrom mindjárt irányt vált, és minden, aminek lefelé kellene haladnia, erőnek erejével felfelé fog törekedni. Mintha a saját testem elárulna, és önmaga ellen fordulna. Mintha valami olyasmi került volna a szervezetembe, amitől mindenáron meg akar szabadulni.
Mezítláb állok a fürdőszoba hideg csempéjén, remegek, és hideg verejtékben úszom. A gyomorsav marja a torkomat, a fejem lüktet. Tudom, hogy nincs még vége. Reszkető karjaimmal megtámaszkodom a kád szélén, és próbálok felkészülni a következő hullámra. Közben felsorolom magamnak az összes jó tanácsot, ami csak eszembe jut migrén esetére: meleg borogatás a lábamra, hideg a tarkómra, vagy fordítva?! Nyomd a mutató- és hüvelykujj közötti pontot, tovább, erősebben, vegyél be magnéziumot, igyál vizet, még több vizet, jázminteát, dörzsölj illóolajat a halántékodra, csippents hajcsatot a szemöldöködre. Micsoda hülyeségek… Aki ezeket kitalálta, valószínűleg soha nem élt át hasonlót, de már mindet kipróbáltam, hátha valamelyik segít, még migrénpiercingem is van… És mégis itt állok a fürdőszobában, a héten már másodszor.
A tükörben összetalálkozik a tekintetem egy holtsápadt másikkal. Már megint te? – gondolom keserűen, magamban beszélve. Ismerem ezt az arcomat is, bár ilyenkor nem tudnám biztosan megmondani, hogy egy emberi lényt látok-e egyáltalán, vagy egy olyan alakot, aki élet és halál között lebeg, még őrzi a testi formáját, de mindaz, ami emberivé teszi, már kiköltözött belőle. A saját tükörképem mögött mintha egy pillanatra anyám arca is felvillanna, az ismerős, aggódó tekintet némán kérdez: „Biztos nem a gyomroddal van baj?” Erre a gondolatra önkéntelenül elmosolyodom, és félhangosan felelek a fel nem tett kérdésre:
– Nem, anya. Ez csak migrén, hisz tudod. Csak pihennem kell.
Hosszú évek óta gyötörnek ilyen rohamok, nem ér meglepetésként, de az, hogy ismerős, még nem teszi elviselhetőbbé. Persze a legnehezebb pillanatokban is tudom, hogy el fog múlni, túl fogom élni, ha úgy is tűnik, nem halálos, ez biztos, megkérdeztem egy orvost. A dédnagyanyámnak is volt migrénje, ő sem ebbe halt bele. Jobb lett volna valami kevésbé fájdalmasat örökölni, mondjuk, kék szemet vagy erős körmöket, de én ezt kaptam, kényszerpihenőt. A migrén a legváratlanabb pillanatokban jelenik meg, és egyszerűen lekapcsolja a világot. A fények hirtelen élesek lesznek, mintha penge hasítaná a levegőt, a hangok szilánkként pattannak szét a fejemben. Minden mozdulat zajt kelt, minden zaj fájdalmat okoz. A testem idegen anyaggá válik, nehéz, lüktető, forró és jéghideg egyszerre. Nem lehet beszélni, hallgatni sem, csak lenni. Ebben a lassú, sűrű jelenben már nem számít semmi – munka, terv, kötelesség –, csak a túlélés.
Végül visszamászom az ágyba, a sötét mozdulatlanságba. Behunyom a szemem, és próbálok nem gondolni semmire. Ebben a kényszerített csöndben valahogy meghallom magam, fáradt vagyok. Utólag mindig felismerem a jeleket. Szünetet kellett volna tartanom délután, le kellett volna pihennem, hallgatnom kellett volna a testemre. A migrén mindig emlékeztet rá, hogy van egy határ, amin túl már nem lehet menni. Hogy néha a test dönt helyettem, most pihenni kell. A világ közben rohan tovább, kávéillat, dudálás, reggeli hírek, nélkülem. Nekem aludnom kell. Holnapra jobb lesz, halkabb lesz a csend, enyhébb a fény. Visszatérek.
Nyitókép: Pixabay
