ST. HELENS (Wikipédia)
Sokat emlegetett és kedvelt földrajztanáromat, CSIMIT, az 1986 –os utunkra rendhagyó módon csábítottuk el feleségemmel. Mivel már tapasztalatból sejtettem előző három utam során, hogy minimum három fő szükséges, de jobb, ha négyen vágunk neki az újabb kalandnak, ha optimális lélektani és költségfeltételeket akarunk teremteni. Éppen látogatóba tartottunk hozzá, amikor nálam spontán bevillant, miért ne lehetne ő a negyedik? Baba és feleségem, ugye két hölgy, útitársként két hosszú hónapra, még nekem is sok lehet, gondoltam. Ahogy beléptem házuk udvarából nyíló nappali ajtaján, azonnal nekiszegeztem a költői kérdést. „János, jössz velünk Amerikába?” Ő egy sarokpadon üldögélt, mögötte fal, a falban saját maga tákolta páncélszekrény, amit nemrég fejezett be. Ajtaja nyitva. Félfordulattal hátranyúlt, ma is szemem előtt a látvány, és számolni kezdete a márkát. Amikor befejezte a számolást, őszülő fejét felemelte, ránk nézett és csak ennyit mondott tömören: „Megyek.” Erre Marianna a nyakába ugrott, és mint két boldog gyerek, már el is „indultak.” Én meg kezdtem vakarózni. Ennek már a fele sem tréfa, most már ki van a csapat, a végén még nekem is mennem kell. Innen nincs visszaút, hiába próbálkoztam, reménykedtem, talán kifogásokat is kerestem, de a végén csak elindultunk.
Megnéztünk „mindent”, én már ugye negyedszer, így rutinból kalauzoltam a társaságot. Felvállaltam az ügyeletes és állandó sofőr szerepét is. Még az út elején, miután egyik megfelelőnek vélt alkalommal Baba, aki a másodpilóta szerepével volt elfoglalva, amíg János vezetett és én pihentem, szunyókáltam, gondterhelten nekem szegezte mondandóját. „Te Ferkó! A frász tör rám, amikor alszol. János életveszélyesen vezet. Itt ülök mellette és rettegek. Ezt én már nem bírom idegekkel. Figyeld csak meg.” Megfigyeltem. Mellé ültem és türelmesen vártam. Valóban hiányzott a tapasztalat az amerikai autópályák túlzsúfolt környezetében, ahol a becsatlakozók sokkal gyorsabban érkeznek a „főútra”, a pályára, mint azok, akik már rajta haladnak. Ez komoly gondot okozott Jánosnak, és a mi lassú de összkomfortos „úti szállodánknak”. Ilyenkor és ott az a bejáródott szokás, hogy egyszerűen beengedem a gyorsabb autót magam elé és minden a lehető legnagyobb rendben, megy a maga útján. Miután János néhány alkalommal valóban képtelen volt ezt az egyszerűnek tűnő feladatot megoldani, mert erősebb volt benne az évtizedek során kialakult reflex, én vagyok a főúton, és te vársz sorodra, valóban komoly gondot okozott önmagának és a forgalomnak is. Ezt, mielőtt még balesetet okozott volna, úgy oldottam meg, hogy kerek-perec kijelentettem: „János, ebből elég, majd én vezetek, te meg nézelődj! Nem azért jöttünk Amerikába, hogy itt hagyjuk a fogunkat. Én inkább hazavinném.” Láttam rajta, hogy megbántottam. Nyers és közvetlen hangommal megsértettem az önérzetét, de ennek ellenére azonnal bölcsen beleegyezett a kényszerhelyzetbe. Felállt az ülésből, a kormányt egy kézzel még tartva, és én leültem a helyére.
Így értünk el a hosszú úton, Washington Államban található ST. HELENS, ma is aktív és rakoncátlankodó tűzhányó közelében létrehozott emlék parkba. Itt még én sem jártam, ezért külön mellbevágott a látvány. 1980. május 18.-án, helyi idő szerint, valahol reggel nyolc óra környékén váratlanul oly erővel tört ki, hogy annak hatása, látványa még hat évvel később is borzasztónak tűnt. Mint ha a környéket atomcsapás érte volna. Valahol csak ehhez, az általam, hála istennek, soha nem tapasztalt, de örökké rettenetes ember által okozható szörnyűséghez foghatóan tudtam az eseményeket és a látnivalót feldolgozni. Hirosimában soha nem jártam. De az volt az érzésem, ott vagyok. Láttam, Jánost is letaglózta a látvány. Mivel földrajzszakos tanárként számtalanszor adott elő hasonló témában tananyagot, őt ez külön, mélyen megrázta. Évekkel később is, amíg tanított, hatalmas átéléssel mesélt erről a történetről, amit én diákjaitól visszahallottam. Amikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy mi volt az ő számára a legfontosabb mozzanat az egész úton, rövid de mély gondolkodás után, mint aki újra meg újra átéli az eseményeket, rávágta. „ST. HELENS.”
Bővebben a tűzhányóról a lenti linken találhat információt az, akit érdekel:
