Az iskolai év befejezéséhez közeledve a gyerekek már nemcsak a füzetek szélén, hanem gondolataikban is visszaszámoltak. Még egy dolgozat, még egy felelés, még egy utolsó teszt, és végre kitör a vakáció. Szülőként persze az ember nem feltétlenül ugyanazt hallja ki az utolsó csengőből, mint a gyerekek. Ők a szabadság kezdetét ünneplik, mi gyakran a szervezési nehézségeket vesszük számba: ki vigyáz a gyerekekre, hol lesz, mennyit ül majd képernyő előtt, míg mi dolgozunk? Hogyan telik el az a hosszú nyár, amely nekik ajándék, nekünk pedig logisztikai feladvány?
Jó lenne, ha ebben a nagy felnőtt aggodalomban nem felejtenénk el, mi is a vakáció lényege. Gyerekkoromból leginkább a szabadság élménye maradt meg és főként az, hogy nem igazán szúrta szülői tekintet a hátamat. A szabadkai lakótelep körüli fás-füves részek, ahol reggeltől estig kint volt a gyerekcsapat; a nagyszüleimnél töltött hetek Zentán vagy Magyarkanizsán; a Tisza-part, a tejért induló esti séták, a csirkék körüli apró teendők, amelyek nem munkának, hanem az élet természetes részének tűntek. Más világ volt, más félelmekkel, más szabályokkal, kevesebb autóval, kevesebb képernyővel, több utcán játszó gyerekkel. Nem azt állítom, hogy minden jobb volt régen, de azt hiszem, abból a világból érdemes lenne átmenteni legalább a mozgás szabadságát, a kortársak közelségét, az önállósodás apró próbáit. Azt az érzést, hogy a gyerek nemcsak biztonságban van, hanem él is. Nem kell minden tevékenységnek, minden foglalkozásnak, játéknak struktúrát követnie, itt a nagyszerű alkalom, hogy a gyerekek szabadon játszanak, dönthessenek, hibázzanak, készségeket tanuljanak. Nem feltétlenül azokat, amelyeket az iskola, hanem amelyeket az élet tanít nekik. Ezt a fajta szabadságot azonban a szülők a mai világban nehezebben biztosítják. A nagyszülő nem mindig elérhető, a fizetős táborok és napközik pedig sok család költségvetésében nagy tételt jelentenek. Nem minden gyerek nyara indul ugyanonnan. Van, akinek sporttábor, nyelvi tábor, tengerpart és családi program jut, másnak az udvar, az óvoda, vagy éppen a lakás csendje, amíg a szülők dolgoznak. Könnyű okos tanácsokat adni arról, mennyi legyen a képernyőidő, mennyit mozogjon a gyerek, milyen könyvet olvasson, de minden család a saját lehetőségeiből gazdálkodik. A gyerekeknek szerencsére nincs szükségük nagy dolgokra. Egy labdára, néhány társra, egy fára, amelyre fel lehet mászni, egy nagyszülői történetre, egy közös fagyira, egy estére, amikor később lehet lefeküdni. Az se feltétlenül probléma, ha nem tud magával mit kezdeni a gyerek. A pedagógusok szerint az unalom nem mindig ellenség, éppen abból lehet újabb játék, rajz, könyv, beszélgetés vagy új ötlet. A pszichológusok szerint a gyerekeknek a vakációban szüksége van pihenésre, szabad játékra, valódi társas kapcsolatokra, rugalmas, de létező keretekre. Nem kell percre pontos napirend, de jó, ha van ritmusa a napnak. Nem kell minden üres órát programmal megtölteni, de jó, ha nem a képernyő válik az egyetlen társsá. Nem kell bűntudatot érezni, ha a gyerek nyáron is óvodába, napközibe vagy táborba jár, de jó, ha a nap végén marad még annyi szülői figyelem, hogy ne csak megkérdezzük, mit csinált, hanem valóban meg is hallgassuk.
A mi dolgunk talán nem is az, hogy tökéletes nyarat szervezzünk nekik, hanem hogy megvédjük számukra a vakáció lényegét. Hogy legyen benne játék, mozgás, unatkozás, nevetés, rendetlenség, és néhány olyan, együtt eltöltött pillanat, amelyet nem a telefon képernyője világít meg. A gyerekkori nyarakból nem a kipipált programok maradnak meg, hanem az érzés, hogy volt idő semmit tenni, barátkozni, jutott idő elindulni és hazatalálni.
Nyitókép: Dávid Csilla felvétele
