Tisztán emlékszem arra, ahogyan az általános iskolás éveimet végig kísérte a végeláthatatlan különórák sorozata. A legelső különóra az angol volt, amely heti két alkalmat jelentett már az első osztálytól kezdve. Emellett ott volt a hittan, ez heti egyszer volt csak (bár hetedikben volt egy kis szünet, szerencsére nyolcadikban ismét visszatértünk a barátnőmmel; visszatekintve nem lett volna jó ötlet abbahagyni, hiszen az esküvő előtti időszakot nehezítette volna meg az, hogy akkor bérmálkozzon az ember, felnőtt fejjel, jobb mindent a maga idejében letudni, ha csak lehet). Harmadik osztályban a zeneiskolával bővült a lista, ez heti négy alkalmat jelentett, ugyanis a szolfézs és a hangszeróra külön volt, más napokon, esetleg egymás után. Nyolcadikban pedig a felvételi miatt (2006-ban vagyunk, a kisérettségi előtti időkben) jártam matek- és magyarórára is, hogy minél sikeresebben teljesítsek a záróvizsgán. Hatodikig a néptánc is jelen volt az életemben, heti két estét a próbateremben töltöttem. Még felsorolni is sokáig tartott, holott a tanév közben minden délutánom vagy délelőttöm ezekről szólt. Rohanás egyik különóráról a másikra, majd haza, ebéd és iskola, illetve fordítva. Ne adj’ isten, még ha volt nulladik órám is, az még jobban nehezítette a dolgot. Édesanyám külön órarendet vezetett az iskolán kívüli elfoglaltságokról, hogy megjegyezze, mikor és hova kell elküldenie.
Amikor elballagtam nyolcadikból, megfogadtam, hogy soha többet nem járok különórára. Mindez tartott az első félév végéig, amikor beláttam, szükségem van pluszsegítségre. Így ismét angolórára jártam, majd matekra (amelyen szerencsémre a tanárnő németül is jól tudott, így abban is sokat segített), végül pedig szerbre. Bár nem volt olyan szoros a beosztásom, mint az általános iskolában, azért minden délelőttre jutott egy-egy különóra.
Panaszkodásra okom és jogom sincs, hiszen ezeket mind én szerettem volna, és ha jobban belegondolok, akkor lehet, hogy púp volt a hátamra minden különóra, ám egytől egyig a hasznomra váltak. Ha nem jártam volna zeneiskolába, szenvedés lett volna minden zeneóra az iskolában, mint oly sok osztálytársam számára. Emellett lehet, hogy nem tanultam volna meg fuvolázni, nem kerültem volna be a fúvószenekarba, és nem tettem volna szert ennyi ismeretségre, illetve nem jutottam volna el annyi helyre sem. Az angolórákról meg úgy gondolom, hogy nem is kell sok szót ejteni. Manapság minden munkahelyen szükség van a nyelvtudásra. A szerb itt, a hazánkban alap, szinte elvárt, enélkül lehetetlen bekerülni bárhova is, de ha van mellette még egy idegen nyelv, azt sok helyen értékelik. Emellett ez már a kisujjamban volt az iskolában, ezáltal eggyel kevesebb tantárgyra kellett több időt fordítanom. Az már más téma, hogy amióta nem foglalkozom intenzíven vele, és nincs rá szükségem napi szinten, sajnos sokat romlott a tudásom, így egy ideje már azon gondolkodom, hogy egy angolórát visszaiktatok a hétköznapokba.
Amikor édesanya lettem, eldöntöttem, én sem erőltetek semmit a kisfiam számára; ahova menni szeretne, mérlegeljük és elengedjük, hiszen ha mindezt örömmel és jókedvvel teszi, akkor nem érzi nyűgnek. Ő nemrég töltötte be a hetedik életévét. Nagycsoportban kezdett el angolórára járni, de mindezt úgy, hogy megkérdeztük, szeretné-e, és megbeszéltük vele. Jó döntésnek bizonyult, mert ha tudta, hogy aznap angolóra van, örömmel kezdte a napot. Most, végzős korában ő maga kérte, hadd járhasson kézilabdára is, mert két ovistársa is megy. Így most ezek töltik ki a délutánjait, ötből hármat, de mindkét helyre lelkesen jár, nem kell noszogatni, és addig, amíg ez így lesz, el is engedem.
Viszont úgy látom, sok szülő maga erőlteti rá az akaratát a gyermekére, valamiért azt gondolva, hogy teljesen be kell táblázni már az óvodás gyerek hétköznapjait, mintha lemaradna bármiről is. Ez akkor tudatosult bennem igazán, amikor az új tanév ovis angolórájának időpontját próbálta leszervezni a tanárnő. Sorra érkeztek az üzenetek, hogy az X gyermeknek akkor edzése van, az Y pedig egy másik különórára megy. Rossz volt belegondolni, hogy a kisgyermekek már ilyenkor úgy le vannak terhelve, mint anno én az általános iskola harmadik osztályától kezdve. Ez az „időben el kell kezdeni” felfogás a sportklubok, a nyelviskolák és más, különórákkal foglalkozó intézmények malmára hajtják a vizet, hiszen a tanévkezdő reklámjaikban is már nagy betűkkel hirdetik: AKÁR ÓVODÁSKORTÓL IS! Természetesen senki feje felett nem törhetünk pálcát, nem mondhatjuk meg, hogy ki mit tegyen, és végképp nem ítélkezhetünk, hiszen mindenki úgy csinálja, ahogy nekik a legjobb, de egyben nagyon sokan egyeznek: a gyerek legyen gyerek, ameddig csak lehet.
Nyitókép: VMMI
