A politika világában az első száz nap kulcsfontosságúnak számít egy új kormányzat értékelésében. A politika szereplői, újságírók, elemzők, megmondóemberek számára az első száz nap letelte ad támpontot az új kormány munkájának értékelésére, és nyújt igazodási alapot arra, hogy a kampányígéretek rózsaszín ködének elillanása után mire számíthatnak a következő választásokig a választott vezetőktől. A kormányzatok ugyanis általában ekkor rendelkeznek a legnagyobb politikai tőkével, miközben törvényhozási szempontból ez az egyik legproduktívabb időszak. A száz nap fogalma egyébként Franklin D. Roosevelttől ered. A nagy formátumú demokrata párti amerikai elnök 1933 márciusában, vagyis a nagy gazdasági világválság idején vette át a kormányzást, így rövid idő alatt gyors megoldásokat kellett foganatosítania. A mércét, hogy száz nap alatt látványos eredményeket mutat fel, ő maga állította fel beszédeiben. Aztán az elnök 1933. július 24-én a „kandalló melletti beszélgetések” című rádiósorozatában maga összegezte a száz nap során végrehajtott intézkedéseit. Rooseveltnek volt is mit összegeznie, hiszen ez alatt az idő alatt nem kevesebb, mint 76 javaslata emelkedett törvényerőre. Azóta vált fontos viszonyítási alappá a száz nap. Tegyük hozzá, hogy Roosevelt az elvárások mércéjét igen magasra helyezte az utódai számára. Mindezt pedig azért érdemes felidézni, mert ma a 47. amerikai elnök, Donald Trump ért el ehhez a mágikus számhoz.
Nem túlzás azt mondani, hogy Donald Trump száz nappal ezelőtt kivételes lehetőséget kapott a történelemtől, ugyanis négy év szünet után térhetett vissza a Fehér Házba. A demokrata Grover Clevaland 1893-as beiktatása óta nem történt ilyen az Egyesült Államokban. Ráadásul ezt az eredményt – a közvélemény-kutatásokra alaposan rácáfolva – nagy választói felhatalmazás mellett tudta teljesíteni, hiszen 312 elektori szavazatot szerzett, míg demokrata ellenlábasa, Kamala Harris csupán 226-ot. A választói elvárások is magasak voltak a régi-új elnökkel szemben, Joe Biden igen harmatosra sikeredett elnöksége után. Trump ráadásul a választási kampányban maga is nagy vállalásokat tett. Választási szlogenje is az volt, hogy „Tegyük újra naggyá Amerikát!”. Kortesbeszédeiben egy újfajta izolacionalista politika körvonalai bontakoztak ki, melyekből arra lehetett következtetni, hogy Trump visszafogja az Egyesült Államok nemzetközi szerepvállalásait, a szövetségi rendszerek jóval passzívabb tagja lesz, annak érdekében, hogy elősegítse az ország gazdasági fellendítését. Tett azonban egy fontos külpolitikai ígéretet is, amelyet számos beszédében megismételt és megerősített, mégpedig azt, hogy rögtön hivatalba lépése után 24 órán belül békét teremt az orosz–ukrán háborúban. Így bár sokan tartottak az öntörvényű üzletember visszatértétől, a jobboldaldalon abban reménykedtek, hogy Trump emelkedő pályára állítja a sok tekintetben hanyatló Egyesült Államokat.
Az azonban, amit Donald Trump az elmúlt hónapokban művelt az ovális irodában, a legpesszimistább várakozásokat is alulmúlta, ugyanis az amerikai elnök második elnöki ciklusában elszabadult hajóágyúként viselkedik. Alapjaiban rengeti meg a kétszázéves amerikai alkotmányosságot és az 1945-ben felállt nemzetközi békerendszert. Minket itt Európa keleti felén ez utóbbi jobban érint, így az amerikai belpolitikával kapcsolatban mindössze két aspektust emelnénk ki. Az egyik Elon Musk tevékenysége. A különc milliárdos ugyanis a kormányzat karcsúsítása címén az állam olyan alappilléreit nyirbálja meg, mint az oktatás vagy a társadalombiztosítási rendszer. Teszi mindezt úgy, hogy munkája súlyos összeférhetetlenségi aggályokat vet fel. Musk munkássága sokat rontott a Trump-kormányzat megítélésén. Egy április elején közzétett közvélemény-kutatás szerint az amerikai felnőttek 60 százalékának kedvezőtlen a véleménye Muskról, és 58 százalékuk nem ért egyet a kormányzati munkájával. Azóta Musk be is jelentette, hogy májustól sokkal több időt fog fordítani cégei irányítására, mint kormányzati feladatára. A másik terület, amit érdemes megemlíteni, az a bevándorlók ügye. A kitoloncolásokkal Trump ugyanis nemcsak az Egyesült Államokban illegálisan tartózkodó egyéneket utasított ki, hanem olyanokat is, akik már húsz éve az országban élnek, vagy éppen egyetemi tanulmányaikat folytatják ott.
Nem túlzás azonban azt állítani, hogy a legnagyobb megrökönyödést Trump külpolitikája okozta. Főleg az Egyesült Államok nyugati szövetségesei döbbentek meg a száz nap során. Bár számítottak arra, hogy Trump hivatalba lépésével a diplomáciai kapcsolatok valamelyest elhidegülnek, de azt talán még a bennfentesek sem sejtették, hogy az amerikai elnök légből kapott területi követelésekkel áll elő. Trump a mai napig hangoztatja, hogy igényt tart a dán fennhatáságú Grönlandra és a Panama-csatornára, valamint kijelentette, hogy Kanadának 51. tagállamként csatlakoznia kellene az Egyesült Államokhoz.
Emellett az Egyesült Államokat kiléptette olyan fontos nemzetközi szervezetekből, mint az Egészségügyi Világszervezet (WHO), a párizsi klímamegállapodás és a Nemzetközi Büntetőbíróság. Mindezt betetőzte az elnök vámháborúja, amikor is egy táblázatot lobogtatva a világ szinte összes országát különböző mértékű vámokkal sújtotta, majd Kínát leszámítva azokat 90 napra felfüggesztette. Mindeközben Trump az orosz–ukrán háborúban nem, hogy 24 óra alatt, de száz nap alatt sem tudott békét teremteni. Sőt, úgy tűnik, mintha nagyobb megértést tanúsítana a hódító háborút folytató Oroszországgal, mint szövetségese, az agresszió ellen védekező Ukrajnával szemben. Az sem világos, hogy egyáltalán van-e terve a háború utáni rendezésre. Nem csoda hát, hogy Trump külpolitikai ámokfutását egyesek Trump-tornádónak nevezik.
Ez a tornádó pedig, úgy tűni,k épp az Egyesült Államoknak okozza a legnagyobb kárt. Az országnak az utóbbi években kihívója akadt Kína képében. Az Egyesült Államoknak azonban volt egy stratégiai előnye. Elkötelezett és elhivatott szövetségesek egész sorát tudhatta maga mögött, köztük a NATO-tagországok mindegyikét, továbbá Ausztráliát, Japánt és Dél-Koreát. Trump viszont hajmeresztő kijelentéseivel és lépéseivel éppen a szövetségeseit taszítja el maga mellől.
A vámháború miatt Japán és Dél-Korea már Kínával tárgyal egy lehetséges kereskedelmi együttműködésről. Ráadásul Trump vámháborújával saját országának gazdaságát is megrengette, olyannyira, hogy arra a koronavírus-járvány óta nem volt példa, miközben az amerikai választók stabilitást és gazdasági fellendülést vártak Trump második ciklusától. Nem csoda hát, hogy a vasárnap közölt, az ABC News és az Ipsos által éppen a 100 napra készült közvélemény-kutatás szerint Trump támogatottsága 39 százalékra csökkent, míg az őt elutasítók aránya 55 százalékot mutat. Ez azt jelenti, hogy Trump támogatottsága az első 100 nap után alacsonyabb, mint bármelyik elődjének volt. Továbbá tíz amerikai közül hat elégedetlen Trump gazdaságpolitikájával, a választók 71 százaléka pedig úgy véli, ez az irány gazdasági recesszióhoz vezet. Röviden: Roosevelt magasságából elérkeztünk Trump mélységébe. Kérdés, hogy egy ilyen száz nap után van-e még felemelkedés.
Nyitókép: AP via Beta
