2024. június 22., szombat
JEGYZET

Tárcsázunk, pötyögünk, görgetünk

Kevés kellemetlenebb pillanatot tudok elképzelni, mint a havi számlák rendezgetését. Nem a rendszerezés esik nehezemre, hanem a kötelező matek: mit fizetünk be azonnal, mit később. Legjobban a kábelszolgáltató számláján feltüntetett, vezetékes telefon után fizetendő összeg fáj, hiszen még készülék sincs a házban. A szolgáltatónak ugyanis minden választható csomagja tartalmazza a vezetékes telefon szolgáltatását, mellé ingyenes készüléket és sok különböző, a leírásban hosszan ecsetelt előnyt kínálva. A gyakorlatban azonban hamar kiderült, hogy a vezetékes készülék már csak dísztárgyként funkcionál, a vezetékes hálózat adta előnyök pedig (számunkra) nem überelik a mobilszolgáltató nyújtotta előnyöket, a szolgáltató erőfeszítései ellenére sem. Szinte megkönnyebbültem, amikor járni tanuló totyogóm egy szép napon a polc szélébe kapaszkodva az egész vezetékes hóbelevancot magával rántotta, az meg nagyot csattanva a padlón bevégezte addig is kihasználatlan szolgálatait. A készüléket kiselejteztük, újat pedig azóta sem tartottunk szükségesnek beszerezni. Egyszerűen csak morgunk, mert egy számunkra teljesen felesleges szolgáltatást fizetgetünk, hogy cserébe ugyanettől a szolgáltatótól megkaphassuk a nélkülözhetetlenné vált internet-hozzáférést is. Környezetünkben nem is vagyunk egyedül ezzel az elégedetlenségünkkel. Csak anyósom tart ki konokul a vezetékes telefon mellett, mint mondani szokta, jól emlékszik mennyit is fizettek az ő utcájukban azért, hogy vezetékes telefonjuk lehessen, akkor hát legyen...
Szinte szédítő, hogy harminc év alatt milyen telekommunikációs forradalom zajlott le körülöttünk. Eszközeinket, kommunikációs szokásainkat, igényeinket is teljesen átformálta.

Emlékszem, a lányomhoz hasonló kiskamasz voltam, amikor a régi tárcsás telefon helyét egy modernebb, nyomógombos készülék foglalta el az előszobaállványon, a tárcsás pedig beköltözhetett a szobámba, ez pedig földöntúli boldogság volt számomra: immár szülői hallótávolságon kívül intézhettem fontos magánbeszélgetéseimet. Hiába zsörtölődünk, hogy a mai fiatalok ki sem látszanak a telefonjukból, bizony mi sem voltunk, illetve lettünk volna jobbak. Alig vártam, hogy behúzzam magam mögött a szobaajtót, már tárcsáztam is a barátnőmet. Képes lettem volna órákig is cseverészni, ha anyám nem szólít fel erélyesen, hogy szálljak le a telefonról.

Manapság ugyanezekkel a szavakkal utasítom rendre én is kiskamasz lányomat, a helyzet mégsem ugyanaz.

Hogy mi minden változott, amíg a klasszikus, vezetékes telefonoktól eljutottunk a mai okoseszközök használatáig, arról nagyon sokat és szerteágazóan lehetne értekezni. Az viszont egy hatalmas különbség, hogy a mi nemzedékünk előtt fokozatosan tárult fel a digitális világ, ennél fogva sokkal könnyebben el is tudjuk különíteni a kettőt. A mai fiatalok számára viszont összemosódnak a határok.

Nem vagyok az a típus, aki elájul a technológiai újításoktól és kütyüktől, viszont fel tudom ismerni és jól ki tudom aknázni ezek számomra előnyös oldalát. A mobiltelefonok számomra is igazi áttörést jelentettek s ezt a magam részéről fiatal felnőttként éltem meg. Első okostelefonom azonban okozott pár napos csikorgást, eltartott ugyanis mire feldolgoztam, hogy már nem elsősorban telefont, hanem sokkal inkább egy számítógépet tartok a kezemben, amellyel mellesleg telefonálni is lehet. Jó néhány újabb kaput kinyitott számomra az új eszköz, és volt olyan is, amelyet gyorsan becsuktam. Az viszont biztos, hogy már nagyon nehezen tudnék funkcionálni nélküle. 

Visszakanyarodva kiskamasz önmagam és a lányom közti párhuzamhoz, a legnagyobb különbség az, hogy én a vezetékes telefon tárcsáját forgatva egy olyan folyosóra érkeztem, amelynek a végén a barátnőm állt. A lányom viszont egy világméretű bevásárlóközpontban csatangol, miközben az okostelefonját görgeti. Az én folyosóm veszélytelenebb volt, nem volt baj, ha séta közben nem fogta senki a kezem.

Nyitókép: Pixabay