– Meghalt a vénasszony! A banya! – rontottam be a konyhába. Mit sem törődtem azzal, hogy a vasárnapra szánt ebéd még ott főtt a gázon, olyan forró pára tömte ki a konyhánkat, amitől a szó elakadt, anyámról szakadt a verejték, én pedig már az első szó után úgy kapkodtam a levegőt, hogy kivörösödött a fejem.
– Miféle vénasszony? – fordult felém anyám, kézfejével törölve homlokáról az izzadságcseppeket.
– Hát tudod, aki mindig kiviteti magának a karosszéket az Eszperantó utcában, és csak ül benne. Ha meg ráköszönnek, csak bólint, legfeljebb halkan suttog valamit. Tudod, aki olyan kevély asszony (ugyan honnan juthatott nekem eszembe ez a kevély szó?), hogy legszívesebben a földre sem lépne, ha nem lenne muszáj. Szóval a banya…
Hatalmas pofon szakította meg szóáradatomat. Anyám keze úgy csapódott az arcomhoz, mintha a plafon legnagyobb gerendája mozdult volna ki a helyéről, hogy súlyos zuhanás után kivégezzen.
– Szóval vénasszony? Szóval banya? Ezt mondtad? Egy idős hölgyre? Neked minden idős asszony hölgy. Megértetted? A Julika meg különösen az volt. Ezt jól jegyezd meg! – emelte anyám újra a kezét, de ekkor már nem csak csupasz tenyér lendült ütésre, markában egy fakanál várta, milyen sorsa lesz a leves kavargatása után. Én meg jajongva emeltem arcom elé a kezem, ne bánts már, miért versz a vénasszony miatt? – sikoltoztam, ahogy csak egy tizenhárom éves kölök tud visongani, egy olyan, akit gyakran elvertek már elfelejtett házi feladat, tanár feneke alá csúsztatott rajzszög miatt. De hogy egy vénasszonyért is kapjak, na ezt már nem tudtam megérteni.
– De hát mindenki vénasszonynak hívjaaaaaa – nyújtottam a szót, persze nem úgy, ahogy pár perccel korábban nyújthatta anyám a levesbe szánt tésztát. Mert azt anyám örömmel tette, életének egyik legnagyobb boldogsága mi más is lehetett, mint a főzés, a vasárnapi ebédre készülődés az egész heti konzervgyári robotolás után.
– Idős hölgy. Tiszteltre méltó, idős hölgy… – folyt le egy könnycsepp anyám arcán, aztán révetegen bámult ki a konyhaablakon, de nem a szemközti falat nézte, ami a lépcsőházunkat rejtette, hanem – úgy láttam – tekintete átfúrta a téglákat. És perzselt is az a tekintet, annyira mindenképpen, hogy attól féljek, meggyújtja talán még a közeli kórház kertjében álló fák lombját is.
– Kitől hallottad?
– Mit? – szipogtam, és úgy rémlett, már tűzoltók szirénájának hangját is hallom, egyenruhások rohangásznak a kórház körül, jajveszékelnek a betegek, és jajveszékelnek ápolók is, mert anyám tekintetében a parázs egyre jobban izzott.
– Hát azt, hogy meghalt.
– A Karcsi mondta a 7. B-ből. Tudod, aki mindig biciklivel jár.
– Ki más? – szunnyadt ki a tűz anyám szemében. Tenyere a fejemet kereste, majd amikor rálelt, ujjait a hajamba túrta.
– Legyen neki könnyű a föld – suttogta anyám, és én nem értettem, mi köze Karcsinak a földhöz, és miért legyen neki könnyű. De anyámtól erre nem is várhattam magyarázatot, mert magamra hagyott, elzárta a fazekak alatt a gázt, a konyhából a fürdőszobáig botorkált, megmosakodott, és szekrényben őrzött ünneplős ruhát vett magára.
– Elmegyek… – mondta, és már lépteinek koppanását hallottam csak, a cipők sarkának zenéjéből hallottam ki: nemsokára visszajövök.
Nem jött. Már egy órája egyedül ténferegtem az üres lakásban, nem volt kedvem könyv után nyúlni, pedig annyira kíváncsi lettem volna, hogyan alakul Nemo kapitány sorsa, és hogyan a tengeralattjárón fogva tartott embereké. De a lábam mindig újabb léptekre kényszerített. Leginkább az ablak felé jelölte ki az irányt, hátha meglátom apámat, aki valamilyen gyűlésre ment, az apámat, akinek elmondhatom, milyen igazságtalanul ütött meg az anyám. Csak akkor vettem észre, mennyire éhes vagyok, amikor nyílt az ajtó, és nem csak apám, de anyám is ott állt előttem.
– Azt mondod, elaludt? Hogy álmában érte a halál? – kérdezte apám, hallottam meg a vélhetőleg még a lépcsőházban kezdődött beszélgetésük végét. És amikor egy halk igen érkezett válaszul, könnycseppeket láttam az arcán. Lassan bújtak elő, de mégiscsak végigcsorogtak az arcán. És apám, aki mindig azt mondta nekem, hogy egy férfi sosem sírhat, akkor nem is próbálta elrejteni azokat a könnyeket. Majd hozzám lépett, egy legyintéssel csöndre intette anyámat, akiből újra és újra kibuggyant nagy haraggal a vénasszony szó. A vállamra tette a kezét, és beterelt a nagyszobába. A fotelre mutatott – Ülj le… –, és maradjak csendben, mert mondani szeretne valamit. Valami nagyon fontosat – öntött vizet két pohárba, és az egyikből kortyolt egy keveset.
– Mit tudsz te Jugoszláviáról? – törte meg a csendet pár másodperc múlva.
– Jugoszláviáról? – néztem rá döbbenten. Miféle kérdés ez, gondoltam magamban, de azért igyekeztem kipréselni magamból néhány értelmes mondatot. Megtehettem, hiszen három évvel korábban az elsők között mentünk át Szabadkára, amikor megnyílt a határ. Már a buszon azt hallgattam, hogy ez a város egykor Magyarországhoz tartozott, mindig is fontos település volt, szépsége vetekedett Szegedével.
– De erről nem szabad beszélned – súgta ott is, hazatérésünk után is apám a fülembe. Éppen úgy, mint amikor a rádió keresőgombjával a Szabad Európát igyekezett megtalálni. Én persze nem tudtam, pontosan mi is ebben a titok, ezért aztán a három évvel később feltett kérdésre inkább csak olyanokat mondtam, hogy Jugoszlávia szocialista ország, meg hogy ott Titónak hívják a főparancsnokot, és ez a Tito partizánvezér volt a háborúban, meg nagy hős. Ja, és Szabadkán van egy csokoládégyár, ahol csinálják a rizses csokit – nyaltam meg a szám szélét, miközben egyre jobban mardosott az éhség.
– És arra emlékszel, hogy Szabadkán milyen sok magyarul beszélő emberrel találkoztunk? – hajolt közelebb hozzám apám, felidézve a három éve történteket.
– Emlékszem – válaszoltam, bár csöppet sem érdekelt a dolog, mert már éreztem a fortyogó csirkepaprikás illatát, ami úgy szivárgott be a konyhából, hogy egy perc alatt körbefonta a fotelemet, de körbefonta az összes bútort, a sarokban magasodó sárga cserépkályhát, és felmászott a függönyökre is.
– Szabadka egy délvidéki város. Most úgy mondjuk már, hogy vajdasági – szólalt meg apám, mintha nem is hallotta volna, miket mondtam Titóról, partizánokról meg persze a rizses csokiról. – A Vajdaságról meg azt kell tudnod, hogy az Jugoszlávia egyik tartománya, és sokféle nép él benne. Magyarok, szerbek, horvátok, sokácok, bunyevácok, bosnyákok, és még ki tudja, hányféle náció keveredik arrafelé – folytatta apám, majd egyszer csak a háborúról kezdett el beszélni. A második világháborúról. De csak pár mondatig jutott, amikor újabb kérdéssel célzott meg:
– Arról tanultatok? – kérdezte, és bár kinyögtem egy igent, fel nem foghattam, miért nem ülünk már az ebédlőasztalhoz, miért kínoz engem efféle kérdésekkel apám, amikor olyan éhes vagyok.
– Ugyan, ne csavard már itt annyira a szót! – zuhant be anyám hangja a konyhából, és már jött anyám is a saját hangja nyomában. Nem is jött, inkább úgy nyomult, mint akit majd szétvet a düh, ha nem pörölhet velem. Velem? Vagy inkább az egész világgal?
– A délvidéki vérengzésről beszélj! – fordult apám felé úgy, hogy fél szemmel engem figyelt.
– Azt mondd el, miket műveltek azok a nagyon hős partizánok a nagyon hős főparancsnokuk tudtával, engedélyével, talán éppen az ő parancsára.
De apám egy szót sem szólt. Megpróbálta újra a csend sorompói közé terelni anyámat. Nem sikerült neki. Anyámból ekkor már ömlött a szó válogatott kínzásokról, elhurcolt ártatlan emberekről, meggyilkolt gyerekekről, agyonvert férfiakról, deportálásról, élve eltemetésről, karóba húzásról meg letépett körmökről.
– Julika férje is akkor tűnt el. Hogy vele mit csináltak? Ki tudja? És akkor tűnt el a fiuk is, aki…
De anyám nem tudta folytatni. Így apámtól tudtam meg, hogy Julika a lányával hosszú éjszakai bolyongások, rejtőzködések után tudott átmenekülni az akkor még nyitott határon.
– Odaveszett mindenük. A férfiakról soha nem kaptak hírt, a vagyonukat elkobozták, a házukat elfoglalták, az állataikat éppen úgy, mint a mezőgazdasági gépeiket – mondta apám. Már nem láttam könnyeket az arcán, tekintete üres volt, szeme száraz, mint a föld, ami hetek óta nem látott esőt.
– De még a családi fényképet is a falon! – csattant anyám hangja. – Igen, azt is elvették, gondolom, összetörték, mint Julikáék életét. És tudod, miért? Újvidék miatt. Bosszúból.
Az újvidéki mészárlásról akkor már hallottam. Anyámék a filmtől sem tiltottak el, amikor bemutatta a televízió, de engem untatott a sok beszéd, amiből nem értettem szinte semmit, riasztott a színészek komor arca, a veszekedős párbeszédek, de leginkább a fehérre meszelt fal ridegsége. Vagy hidegsége? A történetből semmire nem emlékeztem. A vágy miatt, hogy minél hamarabb asztalhoz ülhessünk, hogy kanalazhassam a levest, de leginkább lenyeljem az első falatot a paprikásból, inkább nem kérdeztem, mi is történt Újvidéken.
Apám, látva zavaromat, mesélt arról, hogyan lőttek a magyar katonák ártatlan embereket a Dunába, és hogy azokra a bűnökre semmi mentségünk nincs nekünk, magyaroknak, és egy életre jegyezzem meg, hogy a háború a világ legszörnyűbb bűne, és nincs olyan cél, amiért bárki is másokra támadjon – rohantak ki apámból a szavak.
– Az erőszak nem megoldás. Akkor sem, ha emberekről van szó, akkor sem, ha országokról – fogta meg a kezem. Simogatását szorításnak éreztem.
Bár az ebéd utáni vágy akkor már úgy kitöltötte az agyamat, minden vágyamat, hogy legszívesebben a konyháig szaladtam volna, de csak kicsusszant számon a kérdés.
– Az öreg… Szóval a Julika néni férje is ott öldökölt?
– Jaj, mit nem gondolsz? – csattant megint anyám hangja. – István a közelében nem volt annak a városnak. Még katonának sem hívták be. Valami baleset roncsolta szét a lábát, éppen a háború előtt egy-két évvel. És mégis… – folytatta volna, de inkább kifordult a konyhába, mi pedig apámmal lépdeltünk a nyomában. Csak ebéd után tudtam meg, hogy Julikáékat az ávósok jugoszláv kémnek gyanították, nem is volt nyugtuk sokáig. Vagy inkább sosem, mert most is sokan úgy tartják, hogy valami bűnük csak lehetett. A nagyfejűek biztos így vélik, mert Julika, de a lánya, Valika sem kapott soha olyan tisztességes munkát, ami kirángatta volna őket a rájuk száradt szegénységből.
– El tudod te képzelni, mire gondolhat egy lány a kórház mosodájának bőrt, húst kínzó gőzében, akit a falujuk legszebb, legmódosabb legényei vittek táncba minden bálban, és ezek a legények mind arról álmodoztak, hogy megkapják a falu egyik legmódosabb gazdája lányának kezét? Aztán jutott neki egy alkoholista gazember, aki úgy eltűnt a világban, hogy nyoma sem látszik, és tíz éve még azt sem kérdezte meg, hát a fiunk él-e, hal-e. De ezt te úgysem értheted. Mindenesetre menj át szépen, és mondj őszinte részvétet Valikának meg az unokának, Ferinek is – nyomott kezembe egy tízforintost anyám, és lassan becsukta mögöttem az ajtót. Olyan lassan, hogy hallottam apámnak címzett szavait:
– Talán jobb is így a szerencsétlennek. Ott fenn, talán ott megtalálja a férjét is, fiát is, és elfelejthetik ’44 telének dermesztő hidegét…
Valikával nem találkoztam. Feri, akivel együtt rúgtuk a labdát minden délután iskola után, már az utca sarkán várt. Amikor mondtam, hogy őszinte részvétet szeretnék kívánni, vagy hogy is mondják ezt, Feri hümmögött, talán meg is köszönte, de nem igazán hallottam. Inkább a filmről beszélt, amit a Szabadság moziban adnak, és Fáraó a címe.
– Lengyel, de jó – tette hozzá.
– Most halt meg a nagyanyád, és te moziba akarsz menni? – kérdeztem döbbenten.
– Miért? Mit csináljak? Meghalt, öreg volt, elmúlt. A hullaszállítók már el is vitték. A temetésig mit tehetnék? – vonta meg a vállát Feri.
És mi elindultunk a belváros felé. Gyorsan szaporáztuk a lépteinket, hogy még tudjunk venni a legolcsóbb, kétforintos jegyből az első sorba.
Nyitókép: Fotó: pixabay.com
