A napokban ünnepelték az 1876-ban alapított Zentai Gimnázium 150. évfordulóját, s a rendezvényen elhangzott méltatások szerint az iskola története másfél évszázada szolgálja a fiatal nemzedékek nevelését. Működése szorosan összefonódott Zenta fejlődésével, a magyar közösség művelődési életével és a térség társadalmi változásaival. Az intézmény falai között nemzedékek sora szerezte meg azt a tudást és műveltséget, amely későbbi tanulmányaihoz és életpályájához biztos alapot jelentett. A jeles esemény kiváló alkalom arra, hogy emlékezzünk iskolaalapítóink bölcs és előrelátó tevékenységére. Az 1867-es kiegyezést követő években-évtizedekben a Bácska és a Bánát területén sorra megalakultak a magyar középiskolák – az ipariskolák, a polgári iskolák és a gimnáziumok –, ez utóbbiból nem kevesebbet, mint nyolc intézményt alapított a magyar kultuszminisztérium, közöttük az egyik legjelesebbet, a zentait is.
1881-ben a pancsovai főreáliskola főgimnáziummá minősítésének első lépéseként az intézmény a magyar kultuszminisztériumtól a fiatal és kiváló képesítéssel rendelkező tanárok jeles csoportját kapta. Kiss Lajos a történelem és a földrajz tanára, Láng János a francia nyelv és irodalom tanára, Románecz Mihály a magyar nyelv, irodalomtörténet és történelem tanára, Tordai György igazgató a földrajz és a történelem tanára, Vizoly Zakariás a német nyelv és irodalomtörténet, valamint a latin nyelvészet tanára, Wigand János a magyar és német nyelv és irodalomtörténet tanára, és Erdős József református lelkész, hitoktató mellett 1881 őszén érkezett az al-dunai városba Fináczy Ernő bölcsésztudor, a görög és latin filológiának tanára is. Visszaemlékezése szerint Szász Károly miniszteri tanácsos – az „országos hírű író, magas rangú tisztviselő és mindenek fölött melegszívű ember” – hazafias áldozat meghozatalát kérte tőle. „Akkor határozták el a pancsovai állami főreáliskolának főgimnáziummá való fokozatos átalakítását. Szász Károly ráutalva arra a fontos nemzeti misszióra, mely ezen a nemzetiségi vidéken reám várakozik, arra kért, hogy vállaljam el a pancsovai iskolához való kinevezést. E megtisztelő felszólításnak eleget tenni – úgy éreztem – hazafias kötelesség, mely elől ki nem térhetek.” Érthető, hogy egyszerre a Tomiba küldött Ovidius jutott az eszébe. A klasszika-filológia tudományok tanárjelöltje 1881 szeptemberében érkezett Pancsovára, tanárkodásának három éve alatt Fináczy Ernő magyart, latint, németet, franciát és földrajzot tanított, de pedagógusi munkája mellett Wigand János tanártársával együtt Végvidék címmel, közművelődési és társadalmi programmal megindították Pancsova város első magyar hetilapját, és lelkesen vett részt a város közművelődési életében is.
Pancsován töltött első iskolai évében, az 1881–1882. évi iskolai értesítőben jelent meg A pancsovai gymnasium ügyéhez című tanulmánya, amelyben az ifjú tanár kellő lelkesedéssel egyszerre magyarázta meg a gimnáziumoknak a magyar társadalomban betöltött szerepét és a pancsovai végvidéken újonnan létrehozott intézmény jelentőségét. Arra kereste a választ: miért van Pancsován sokkal inkább a gimnáziumnak, és nem a reáliskolának létjogosultsága? Az egykori határőrvidéken miért hasznosabb, és a magyar közösség tekintetében miért sorsdöntő egy gimnázium, majd főgimnázium működése? A „gymnasium characteristicumait” keresve Fináczy Ernő az intézmény klasszikus nyelvekre és irodalmakra épülő tartalmi lényegének három jellemző sajátosságát emelte ki: a klasszicitás a) biztosítja a kultúra történeti okszerűségének fölismerését, b) megmutatja a lelki-szellemi egyensúly jelentőségét, c) megteremti az „idealitást”, a helyes eszmei nevelés és építkezés alapjait. A modern magyar társadalom „a kiművelt emberfők” közössége kell hogy legyen, jól képzett polgárát világlátásában és társadalmi szerepének értelmezésében csak a kultúra-fejlődés történelmi jelentőségének helyes meglátása segítheti. Modern kultúránk alapja a görög és római műveltség – írta feladatértelmező vállalkozásának bevezetőjében Fináczy Ernő –, oda nyúlik vissza minden mai ismeretünk, ott csírázott ki és szökkent szárba minden tudásunk. „A gymnasium legszebb feladata, növendékeinknek ezt a nagy utat elemeiben megmutatni, és ennek révén magát a növendéket nevelni. Ezért tartozik tárgyai közé a görög és római szellemnek közvetlenül, azaz magukból az illető nyelvekből merített ismerete. A gymnasium az első characteristicumát a történetiség tudatának akarjuk nevezni.”
A gimnázium második jellemvonását az ifjúság számára biztosított lelki-szellemi fejlődés lényegében látta. „Az antik ember soha nem volt pesszimista, soha sem szkeptikus. Lelkében megvolt az a harmónia, mely a mai kor fiaiból kiveszett. Lélek és test, egyén és mindenség, ember és isten oly nyugodt összehangzásban voltak egymás mellett és egymásban, hogy e magasztos, soha azóta utol nem ért harmóniába ritkán vegyül belé dissonantia. Bizonyos örök ifjúság lengi át a görög életet, soha el nem évülő, mindig újból felsarjadzó. […] Mert hisz a görög élet nem zordon, sötét homályba temetett kor, hanem az emberiség ifjúsága.” A gimnázium harmadik jellemvonása az idealitás. Az intézmény feladata ideálokat adni az ifjúnak, s ezt azért teszi, mert meg van róla győződve, hogy társadalmilag felettébb hasznos, ha az ifjú nagy, hatalmas eszmékért tud lelkesedni, ha az erkölcsi igazság tudatában megleli a boldogságát, melyhez pályája során mindvégig ragaszkodni fog. „Helyes történeti alap nélkül, az igaz és szép iránt fogékony lelki élet nélkül, öntudatos idealitás nélkül semmi nagyot és hatalmasat a világtörténet emberei nem teljesítettek. Azok, akik az emberi kultúra fejlődését egy erős lökéssel előbbre vitték, akár írók, művészek, bölcsészek, akár természettudósok voltak is, azok behatása alatt cselekedtek.” A gimnázium hivatása a XIX. század végén tehát művelt, kiegyensúlyozott és magabiztos értelmiséget nevelni a nemzet számára. „Midőn tehát arról van szó, hogy valamely vidék lakosságát öntudatos, nemzeti eszmékért öntudatosan s széleskörű világnézettel lelkesülő egyénekké, állampolgárokká tegyük, hogy azokat a magyarság integráló tagjává neveljük, akkor a gimnázium lehet első sorban azon intézet, mely e faladatnak megfelel.” Ez játszott döntő szerepet abban, hogy a magas kormány azokon a helyeken, „hol az idegenajkú lakosságban a fentjelzett igazi hazafiságot – mely a passzivitástól éppoly távol áll, mint az égő fejű chovinismustól – fel akarta ébreszteni”, állami gimnáziumokat emelt. Így jött létre ezekben az években a Felvidéken a szlovákok számára a losonci állami gimnázium, az erdélyi szászok földjén a nagyszebeni, a bácskai szerbek közt a zombori és újvidéki, az al-dunai németség és szerbség számára a fehértemplomi, majd a pancsovai állam főgimnázium. Fináczy Ernőt 1884-ben Budapestre szólították, a fővárosban fényes tanári és tudósi pályát futott be, az utókor a modern neveléstudomány elméleti kimunkálójának és gyakorlati megvalósítójának tekinti őt. Emlékét nemzedékek őrizték Pancsován és környékén.
Nyitókép: Zentai főgimnázium (Mák Ferenc archívumából)
