Ezerszer áldott a Délvidék pora, amelyből a történelmi pusztulások után az élet újra és újra kihajtott, s ezerszer áldott a délvidéki ember, aki a romokon is képes volt újra és újra fölépíteni az elpusztított otthonát! Mert nemcsak a mohácsi tragédiát követő másfél évszázad során kiteljesedő megszállás félholdas martalócai pusztították a bőven termő Délvidéket, de pusztult a Maros–Tisza–Duna közti területek lakossága már az előző évszázadok török hadjáratai során is. A krónikák szerint Hunyadi János évszázadában, a XV. században is sorra érték a csapások – a települések felégetése, a lakosság kifosztása, legyilkolása és rabszolgaságba hurcolása – Magyarország déli területeit, amit azután a XVI. század közepétől tetézett a szpáhirendszer teljes kiépülése. Hadjáratok, háborúk és fosztogatások után Szent István népe, a magyarság mégis otthont teremtett magának a Kárpát-medencében.
1867 után, a Deák Ferenc vezette bölcs és megfontolt nemzeti újjászületés idején Bács-Bodrog vármegye új vezetésének – a kiválóan képzett hivatalnoki közösségnek – szinte az alapjaiból kellett felépítenie a magyar társadalmat. Első lépésként pénzintézeteket kellett létrehozni, hogy a kis- és középbirtokok termékei számára piacot teremtsenek. Második lépésként a mezőgazdaságot kellett modernizálni, hogy a birtokok a piacokat megfelelő terményekkel lássák el. Ehhez viszont új szellemiségű, az érdekeit fölismerő, és szem előtt tartó, vállalkozói társadalomra volt szükség. Az új, hazájára és nemzetére büszke polgárság megteremtését azonban csak az iskolák átalakítása és újjászervezése révén lehetett elérni. Bácska és Bánság területén sorra alakultak a gimnáziumok, a kereskedelmi középiskolák, és a polgári tanintézetek. Az akkor már közel 150 éves múltra visszatekintő szabadkai főgimnázium mellett 1872-ben Zomborban és Újvidéken, 1876-ban Zentán, néhány évvel később – a katonai határőrvidék felszámolását követően – az 1870-es évek végén Pancsován, 1875-ben Fehértemplomban, 1877-ben pedig Nagykikindán is létrehozták a magyar tannyelvű főgimnáziumot, ahová a kultuszminisztérium a kor legkiválóbb tudós tanárait helyezte ki oktatónak. Így került Szabadkára Jámbor Pál után Iványi István a történelem, és Toncs Gusztáv az irodalom és a bölcselet tanára, Pancsovára Kiss Lajos a történelem és a földrajz, Románecz Mihály a magyar nyelv, az irodalomtörténet és a történelem, Tordai György, a földrajz és a történelem, Vizoly Zakariás a német nyelv és irodalomtörténet, Wigand János a magyar és a német nyelv és az irodalomtörténet tanára mellett Fináczy Ernő bölcsésztudor, a görög és latin nyelv tanára, Nagykikindára Morvay Győző bölcseleti doktor a latin, a német nyelv, valamint a magyar nyelv és irodalom tanára, Fehértemplomba pedig Bászel Aurél, a görög és a latin nyelv, Vajda Károly a klasszika-filológia, Király Pál a magyar történelem, Téglás Gábor a régészet tanára mellett Sziklay Ferenc kiváló író a magyar irodalom tanára.
Mellettük az újvidéki polgári iskola tanáraként Avar Gyula, a magyar nyelv és irodalom, valamint a történelem tanára volt meghatározó egyénisége a bácskai és a bánsági középiskoláknak. Közöttük elvétve akadtak olyanok, akik Délvidék szülöttjeként a saját városukban oktathatták a tudományokra az ifjú nemzedékeket: Radics György előbb Szabadkán, majd Zomborban, Loósz István Szabadkán, a tanári pályáját Baján kezdő Margalits Ede, a szláv nyelvek, a latin, a történelem és a magyar irodalom tanára ugyancsak Zomborban, a bajai születésű Erődi Dániel pedig Nagykikindán kapott főgimnáziumi katedrát, velük egy időben a szabadkai Frankl István közmegelégedésre tizenhét évig állt az újvidéki magyar főgimnázium élén, és szerkesztette az általa alapított Újvidék című hírlapot. Mert a tudós tanárok tevékenysége nyomán a délvidéki városokban megszületett a magyar sajtó intézménye is, és gazdag volt a korszak könyvtermése.
Ekkor jelentette meg Iványi István, a Szabadka város támogatásával elkészített Szabadka szabad királyi város története című munkájának két kötetét (1886 és 1992), magyar, szerb és német nyelven megjelent Milleker Bódog Versecz szab. kir. város története (1886) című monográfiájának két kötete, és Újvidék szab. kir. város közönségének támogatásával – ugyancsak három nyelven – napvilágot látott Érdujhelyi Menyhért Újvidék története (1894) című könyve is. 1906 és 1909 között Szabadkán öt kötetben jelent meg Iványi István fő műve, a Bács-Bodrog vármegye földrajzi és történelmi helynévtára, és a millenniumhoz közeledve egyre szaporodtak az iskolatörténeti tanulmányok is, amelyek közül kiemelkedett Steinbach Antal Torontál vármegye és Páncsova törvényhatósági joggal felruházott város tanügyi állapota 1776/77–1889/90 (1892), Buday József A verseczi m. kir. állami főreáliskola története (1896) és Jeszenszky Dezső A zombori magyar királyi állami főgymnasium története 1872–1895 (1896) című monográfiája. Az 1867–1918 közötti fél évszázad során a közönség soha nem tapasztalt nagy érdeklődéssel fordult a múlt eseményei iránt, ennek volt köszönhető a történeti munkák népszerűsége. 1883-ban az országban harmadikként alakult meg Zomborban a Bács-Bodrog megyei Történelmi Társulat, melynek évnegyedes füzetei közölték a történeti kutatások eredményeit. Az 1885–1918 között megjelent Évkönyv harminchárom évfolyama máig hivatkozott forrása a történelmi ismereteknek. A korszak vezető történésze, Dudás Gyula – aki a Délvidéken elsőként szerzett tudományos fokozatot a történettudomány terén – sorra jelentette meg tudományos dolgozatait, melyek sorából jelentőségével kimagaslik a Szilágyi Sándor előszavával megjelent A zentai csata (1885), és A zentai ütközet és Szeged visszavétele 1686-ban (1886), továbbá a Bács-Bodrog vármegye régészeti emlékei (1886), s még ugyanabban az évben sajtó alá rendezte a Szerémi György emlékirata (1886) című kötetet. Mindezek a munkák meghatározó szerepet játszottak a magyar polgári öntudat kialakulásában, s ezzel maguk a történetírók is tisztában voltak.
Ez a történelmi örökség adott erőt a magyarságnak az 1920-as trianoni tragédia utáni újjászületéshez is. Csuka János a délvidéki magyarság lelkiségének lényegét keresve úgy látta: a kisebbségi öntudat akkor teljes, csak akkor valódi értékű, ha a kisebbségi polgárt teljes racionalizmusával áthatja a helyzetéből eredő létfeltételek határozott felismerése, ha tudja, ha meggyőződésévé válik a fölismerés, hogy ő kisebbségi helyzetében kísérli meg a társadalomépítést. Társadalmat pedig úgy építhet, ha mindent, ami hasznos és jó, ami a kisebbség fennmaradásának megkönnyítése céljából a maga javára fordítható, találkozik a tudatosított kisebbségi gondolat gyűjtőközpontjában. „Ha ez a hasznos anyag együtt van, akkor alakul ki az egészséges magyar kisebbségi élet és világszemlélet. Tehát nem az ellentétes, jobb vagy baloldali felfogásokból kapjuk a helyes és ösztönös kisebbségi szemléletet, hanem azok minden használható, a kisebbség által igényelhető jó alkatainak összességéből. A kisebbségi sorsban megszűnt a merev magyar jobboldaliság, és nem boldogulhat a túlzó baloldaliság sem. A kisebbségi polgár a maga egészen egyéni, óvatosan és okosan leszűrt kisebbségi életszemléletével, amely a gyakorlat és a tapasztalatok következtetéseinek összességét adta, s felette áll mindkét világnézetnek.” Egek Ura! Őrizz meg bennünket elődeink bölcsességében!
