A mi „csalogányunk” is volt… (7)

A déli végek színházkedvelő közönsége a 19. század második felében gyönyörködhetett, több ízben is, a népszínművek királynőjének, a „nemzet csalogányának”, gyakran vastapsot kiváltó szereplésében, elragadó éneklésében, Szabadkán, Zomborban, Zentán és Nagybecskereken. Sőt, a sors kegye révén, vidékünkhöz kötötte őt szabadkai házassága is, amely megkerülhetetlen ténye a róla szóló írásoknak.¹ Nem mellékes, hogy Blaha másfél évig élt Szabadkán. Olyannyira megszívelte őt az itteni színházkedvelő közönség, hogy jogosan állítjuk: Blaha Lujza egykor, a mi „csalogányunk” is volt…

Szerdahelyiné Prielle Kornélia, az idő tájt a legismertebb és legünnepeltebb drámai színésznők egyike volt. Érdekes adoma fűződött hozzá: 1846-ban – még fiatal színésznő korában – Debrecenben Petőfi hirtelen fellángolásában feleségül kérte, s a házasság állítólag csak azon múlott, hogy a pap hirtelenjében nem eskette őket össze…²

Nos, a művésznő 1884. június 9-én érkezett meg a Bega menti városba. Eredetileg négy vendégjátékot tervezett, de végül öt lett belőle. Fellépett a Női harc, a 47-ik cikk, a George hercegnő, a Holt szív és a Gauthier Margit című darabban. 1884. május 10-én kezdte meg előadásait.³

Prielle Kornélia – Sághyék sikeres megsegítése után – 1884. június 16-án a délutáni vonattal utazott el Nagybecskerekről. Tisztelői közül többen is kikísérték.⁴ Miután egy csapásra fellendült a színielőadások látogatottsága, Sághy úgy döntött, hogy a jól bevált receptet még egyszer alkalmazza. Újra felutazott Budapestre, és addig könyörgött Blaha Lujzának, hogy az végül beadta a derekát. Egy héttel Prielle Kornélia elutazása után, már őt köszöntötte a közönség a becskereki színkör életet jelentő deszkáin.

Blaha Lujza leutazása annál nagyobb siker volt, ha tudjuk, hogy a megyei színügyi bizottság erről le akarta beszélni, azzal az érvvel, hogy a fából készült nyári színkörnek rossz az akusztikája, s hogy a zenekari kíséret sem kifogástalan. Ennek az volt a valóságalapja, hogy Blaha Lujza nem a városi színházban lépett fel, hanem a Rózsa Szálloda udvarának, azaz kerthelyiségének Béga felőli részében felállított, igen tágas, s a viszonyokhoz képest elég szép, nyári színkörben (arénában).⁵

Blaha lejött, és láss csodát: a becskerekiek őt is ünnepelték! Négy színdarabban lépett a közönség elé, s a kritika csak dicsérő szavakkal méltatta: „Blaha Lujza irányában éppenséggel nincs szükségünk izgatószerekre, hogy fellelkesedjünk. Ha volt valaha népszínmű-énekesnő, aki énekével és játékával a népszínművet kedvelő közönséget elragadta. (…) A vendégművésznő egész odaadó melegséggel, kedvvel és művészettel játszott, a színkör pedig mindannyiszor megtelt valahányszor fellépett. A gyakori kihívások és tapsok kellően bizonyíták a lelkesedést, melyet kiérdemelt” – írta szerepléséről a Torontál.⁶

Dr. Brájjer Lajos megállapítása szerint „olyan tapsot se előtte, se utána nem igen hallottak Becskereken. S ha ünnepélyes volt a bevonulás, hát valóságos diadalmenet volt az elutazás.”⁷ Blahát hintón kísérték ki a becskerekiek az indóházig, nemzeti lobogóval, „az aradáci úton pedig százával álltak az emberek, magyarok, szerbek, németek egyaránt, s az eget verő éljenbe testvéri őszinteséggel vegyültek a zsivió kiáltások.”⁸

E látogatásának tárgyi emléke az a Blaha-fotó, amelyet a művésznő Rósa Béla főutcai fűszer- és csemegekereskedőnek dedikált. A fénykép Budapesten készült Strelisky ismert fényképész Dorottya utcai műtermében, a színésznő pedig az alábbiakat írta hátlapjára: „Rósa Béla úrnak emlékül. Nagybecskerek, 26. 6. 84. Splényiné Blaha Lujza”.⁹

Második becskereki vendégszereplésére néhány évvel később, 1889 nyarán került sor, s úgyszintén fontos esemény volt a város nem éppen pezsgő színházi életében. Érkezését örömmel harangozta be a Torontál: „Báró Splényi-Blaha Lujza, országos hírnevű dalművésznőink legkiválóbbja (…) szíves volt néhány év alatt most már másodszor jelenni meg városunkban, hogy annak közönségét művészi játékával és a dalművészetben páratlanul álló hangjával elragadja és gyönyörködtesse.”¹⁰ A művésznő Aradi Gerő társulatával lépett fel 1889 júniusában, ám vendégeskedése nem tartott sokáig, mindössze öt napig. Ám ez is elegendő volt, hogy a közönségnek feledhetetlen élményt nyújtson, s hogy felrázza a tespedtségből a város műkedvelőit.¹¹ Egy meleg júniusi napon robogott be a torontáli helyi érdekű vonat a becskereki állomásra, ahol a szerelvényt nagy tömeg vette körül. A város apraja-nagyja odasietett a gőzöshöz, hogy megcsodálja a híres színésznőt.¹² Az érkezéséről és fogadtatásáról szóló korabeli tudósításban a többi között ezt olvassuk: „Ott várta a város java; a primitív indulóház ünnepi díszben volt, a nők könnyű nyári toilettjei mellett a férfisereg tarka ruhája lepte el a peront, mindenütt mosolygó arcok, ragyogó, örömtelt szemek, nevetgélés, vidám kacaj. (…) Végre hallatszik a vidám füttyszó, a keblek hirtelen elfogódnak, s a vonat berobog. Harsány éljenzés hangzik fel – hiszen az ismerős, kedves vonások ott vannak a kocsi ablakában, az utolérhetetlen kedves mosoly ott ragyog azon a csábos arcon, amely kitörülhetetlenül vésődik emlékünkbe s mindig megújuló bájakat rejt.”¹³

A művésznőt elsőként – a színügyi bizottság megbízottjaként – jó barátja és régi ismerőse, Lauka Gusztáv koszorús költő (Petőfi barátja) köszöntötte rövid, alkalmi beszéddel, meg egy gyönyörű bokrétával.¹⁴ Utána kitörő, lelkes éljenzés következett, majd a hosszú kocsisor elindult a város központja felé. Mint a lap tudósítója fogalmazott, „akik behoztuk őt, mintha csak tüntetni akartunk volna, hogy »ő a miénk«. És az is volt öt napig: az utolérhetetlen, a páratlan művésznő”.¹⁵

(Folytatjuk)

1Garai Béla: Az ekhós szekértől a forgószinpadig. Testvériség-Egység Kiadó, Újvidék, 1953; Dévavári Zoltán: Régi házak, régi történetek. Életjel, Szabadka, 2000; Dévavári Zoltán: A mulandó művészet halhatatlansága. Hét Nap, 1986. jan. 31.; Garay Béla: A szabadkai színház történetéből. Híd, 1952/1. sz.; Gyermán Tibor: Blaha Lujza emlékezete. Hét Nap, 1981. jan. 23.; Itt lakott Blaha János. Hét Nap, 1978. dec. 8.; Magyar művésznők Blaháné. Tolnai Világ-Lapja, 1905. dec. 24.; Csík Mónika: „Freulein, muszáj danulni!”. Magyar Szó, 2020. okt. 24–25.; Patyi Szilárd: Mit gondolt Blaha Lujza Szabadkáról? Magyar Szó, 2021. ápr. 16.; Blaháné. Vasárnapi Ujság, 1875. jún. 27.; Kabók Erika: Blaha Lujza és Szabadka. Magyar Szó, 2003. jún. 28–29.; Dévavári Zoltán: Egy ország csodálta, ünnepelte. Hét Nap, 1986. máj. 30. stb.

2Németh Ferenc: Amikor Prielle Kornélia és Blaha Lujza Becskereken járt. Családi Kör, 1894. dec. 8

3Uo.

4 Színház. Torontál, 1884. jún. 19.

5 Dr. Brájjer Lajos: Blaha Lujza Becskereken. Emlékezés. Torontál, 1926. jan. 20.

6 Lauka Gusztáv: Blaha Lujza br. Splényiné Nagy-Becskereken. Torontál, 1884. jún. 26.

7 Dr. Brájjer Lajos: Blaha Lujza Becskereken. Emlékezés. Torontál, 1926. jan. 20.

8 Uo.

9 E képet lásd a szerző tulajdonában.

10 Báró Splényi-Blaha Lujza. Torontál, 1889. jún. 2.

11 Németh Ferenc: Amikor Prielle Kornélia és Blaha Lujza Becskereken járt. Családi Kör, 1894. dec. 8

12 Blaha Lujza minálunk. Torontál, 1889. jún. 9.

13 Uo.

14 Uo.

15 Uo.