Silling István néprajzkutató, művelődéstörténész számos kiváló tudományos munka után (melyek sorában kitüntetett helyet foglalnak el az Ismeretlen anyám – Kupuszinai népballadák és balladás dalok (1989), a Kupuszinai tájszótár (1992), a Megszentelt jeleink – A 250 éves Kupuszina szabadtéri vallási emlékei (2001), a Vallási néphagyomány – Írások a vajdasági népi vallásosság köréből (2002), a Nyugat-bácskai magyar nyelvatlasz (2012), a Vallásos népélet Kupuszinán (2016), a Bácskai emlékezések – Levéltáriádák (2023) és még hosszan lehetne sorolni példátlanul gazdag életművének remekeit) ezúttal Képek és szeretők című regényével szépírói tehetségét mutatta meg az olvasóinak.
Nemzedékek története, emberi kapcsolatok kiteljesedése és hanyatlása mutatkozik meg az olvasók előtt, miközben minden történet valahol a képek világában bontakozik ki. Ahogyan Antalovics Péter találóan megfogalmazta: „Festmények és emberek sorsa fonódik össze Silling István regényében, végérvényesen, visszavonhatatlanul, szinte kibogozhatatlanul.” A szerző úgy jeleníti meg az emberi kapcsolatokat, hogy mögöttük, fölöttük és körülöttük kibomlik a közösségünk történelme is.
Hódsághy Tamás zombori segédorvos Milica nevű feleségével együtt részt vett az Ivkov család ünnepén, a szlaván, ahol a ház egyik szobájában az archaikus népi hagyományoknak megfelelően a keleti falon – amelyen más kép nem kaphatott helyet – Szent György megsárgult ikonja lógott. A szájhagyomány úgy tartotta, igen régi képről van szó. A családi emlékezet szerint az 1870-es évek végén vette az akkori családfő a csonoplyai Franz Seitz helyi piktortól. „Az ikon alatt olaj égett a kandallóban, a füstölőben, és enyhe növényi illat terjengett a levegőben. Száraz bazsalikomtörmeléket szórtak a füstölőbe, illatosítónak is, gonoszűzőnek is. Szinte minden pravoszláv családnál volt ilyen mágikus erejű száraz növény. Ősi szokás volt ez.” Külön Szent Györgynek, és külön az ikonfestésnek is megvan a maga történelme – ereje, fegyelme és rendje családok és nemzedékek életét határozta meg. Mint ahogyan adódnak jeles képzőművészeti alkotások, amelyek történelmi időket, korokat és korszakokat jellemeznek.
Silling István Képek és szeretők könyvének hősei valahol mindig, minden alkalommal a festmények által meghatározott környezetben bukkannak fel, festmények és képzőművészeti alkotások alakítják az életüket. A Szent György ikon is egy egészen sötét kártyaadósság nyomán végrehajtott betörés áldozata lesz. Mert komor idők jártak Zombor város környékén is: „Amikor Marseille-ben megtörtént a királygyilkosság, egy hétre bezártak minden szórakozóhelyet. Ivkov-ház. A hajdani Korzó kávéházat sokáig ezen a néven emlegette a város lakossága” – írja regényének első fejezetében Silling István.
Zombori Kiss István már ifjan a festői pályán kereste az érvényesülés lehetőségét. Történelmi idők jártak akkoriban: a háborúban széthullott ország darabjai külön életet voltak kénytelenek élni. „Felpezsdült az utazás és a kereskedelem az államok között.” Az Adria-parti vidékek vonzották az utazókat, szép hasznot húztak a turizmusból, szállodák, panziók, kisebb-nagyobb nyaralók épültek. Az északi országok turistái elözönlötték a horvát tengerpartot. Sokan a régi, történeti Magyarország egykori területeit is szívesen keresték fel. Fiume, a Kvarner-öböl, Isztria partjai és Abbázia kedvelt nyaralóhelyek lettek. „A fiumei kikötő is sok látnivalót kínált a látogatóknak, csak éppen Rivája, tengerparti nyugodt sétánya nem volt.” A városban Jelena Lakatoš Adri-Art nevű antikvárüzlete csábította az érdeklődőket, a forró nyári napok forgatagában Mesterházy-, Czencz- és Péczely-képeket kínált az érdeklődőknek.
Kiss István ifjú korában, a pályakezdés éveiben a csinos villájuk előtti kiskertben egész évben pompázó rózsaszín hortenziabokrokról festett akvarellt, s anyjának az ilyen képek voltak igazán kedvére valók. A szülők – látva tehetségét – a gimnáziumi érettségi után csakis a budapesti főiskolára szerették volna küldeni fiukat, a felvételi vizsgán azonban eltanácsolták az ifjú reménységet. A család régi ismerőse, Tyíró bácsi így adott tanácsot a reményét vesztette fiúnak: „Tudja kedves fiatalember, itt nem is lehet felszabadultan festeni. Ha ön fiacskám tanulni akar, akkor az utazást ajánlom. Utazzon el a tengerpartra, valahová Isztriába. Igaz, az most olasz terület, de át lehet járni. Ott a strandokon keressen modelleket, velük próbálkozzon.” István megfogadta a tanácsot, vonatra ült, Vinkovci, Zágráb, majd Fiume volt az útja, onnan pedig Rovinjba ment. Rovinj utcáit nyaranta az idegenek színes forgataga töltötte meg. Amikor másnap a fiatal bácskai művész háromlábú kisszékén letelepedett a főtéren, festők özönlötték el a környéket, akik maguk köré állították a kész képeiket. István festeni kezdett. Zöld búzamezőt festett a vásznára, s arra lett figyelmes, hogy magyar fiatalok csoportja vette őt körül, volt kivel szót váltania. István nagy örömmel végezte napjait a téren, rövid idő alatt népszerű portréfestővé vált. A ceruzarajzokat pasztellel még ki is színezte, élethűvé tette. Sikere lett. Néhány nap alatt több modellje is akadt, mindannyian a maguk szépségét mutogató nők. Az érettebbek bevallottan a maguk ifjabb változatát várták a rajzoktól. Kedves volt nekik a festő – némelyikkel futó szerelmi kapcsolata is volt. Helga Primorec-Keltsch is így talált az ifjú portréfestőre. Közöttük egyre mélyült a kapcsolat, mígnem egyszer végre elmondhatták: „A nyugat-isztriai tengerpart egyik legszebb szerelmes éjszakája múlott el azon az éjjelen.”
Egyik fiumei útjuk során a városkapu barokk domborműve és a templomok rejtett csodái mélységes mély benyomásának hatására István elmondta Helgának: „Tudod, a háború végén, amikor a Monarchiát szétcincálták, ez egy vesztett területe lett Magyarországnak. Ők fájón, de belenyugodtak a veszteségbe, hiszen más területeik is elvesztek, ami jobban fájt nekik. De a horvátok és a szerbek is igényt tartottak erre a városra, erre a régióra. A szerbek egészen Triesztig mentek volna. Azonban a győztes olaszok megkaparintották egész Isztriát, látod, ennek a városnak is a fele Itáliáé. A fiumei magyarok fejüket lehajtva elvonultak, a város fejlettebb, szebb része pedig Olaszországé lett, a kisebbik meg Jugoszláviáé. E felosztás miatt haragszik mindkét fél, az olasz is, a jugoszlávvá lett horvát és szerb is.” Így jelent meg a festő lelkében a barokk épületek homlokzata alatt a történelem könyörtelen valósága. Mint ahogyan megjelenik a történelem valósága, a tragédiák emléke az Újvidék, Zágráb és Temesvár közötti utazások során is. „A monarchiában az emberek könnyebben utaztak – mondta a Képek és szeretők című regényéről a szerző. – Nem kellett se útlevél, se vízum. Jobbára nyugat-bácskai értelmiségiekről szólnak a regényeim. Ezek az emberek kapcsolatba léphettek egymással, és ezt nem kellett kitalálni.” A regény világát eredendően meghatározzák a személyes élmények is.
