2025. október 6-án emlékezünk Kalapis Zoltán halálának 20. évfordulójára. Október 6. jelentős évfordulója a magyarságnak, 1849-ben Aradon a nemzetünk életének jobbra fordításán munkálkodó ezrek közül tizenhárom ember vértanúságot szenvedett, hogy példájukkal örök időkre hűségre, szolgálatra, elkötelezettségre emlékeztessenek. Jeles írónk könyveivel, írói szolgálatával az ő nyomukba szegődött.
Kalapis Zoltán 1928. április 28-án az argentínai Laboulaye-ban született, családjával 1929-ben, egyévesen került Újvidékre, ahol elvégezte az elemi iskolát, és magánúton a gimnáziumot is. 1947 és 1987 között a Magyar Szó újságírója volt – 1947-től 1967-ig a művelődési rovat munkatársa, 1968-tól 1972-ig főszerkesztő-helyettes, 1972-től 1975-ig pedig főszerkesztője volt a lapnak. Főszerkesztői mandátumának lejárta után munkáját újságíróként folytatta a napilapnál. Első riportkötete, a Bánát könyve 1979-ben jelent meg, ezt követte a Balladaénekesek, mesemondók, vásárosok (1980), a Vándorok és letelepülők – Szociográfiai riportok (1985), a Régi Bácskai és Bánáti utazók (1987), a Festők nyomában (1990), a Betűk és képek (1992) című munkái, miközben a kommunista múlt történetét sem kerülhette meg, a Zendüléstől a forradalomig – Bánáti munkásmozgalmi dokumentumok (1981) című munkájával kora újságírói kötelességének tett eleget. A Régi vízivilág a Bácskában és a Bánátban (1993), a Történelem a föld alatt (1995), a Búza, dohány, selyem (1998) és az Élet, élet, csuda élet (2005) című könyvei már Kalapis Zoltán népe, és népe története iránt érzett elkötelezettségének mélységeit mutatta meg, Az Alvidék évszázadai (2006) című könyvével pedig kora valamennyi egyetemi katedrájánál többet mutatott meg a Délvidék ezeréves történelméből. A Híd folyóirat 1994. januári-áprilisi számában jelent meg az Egyre vékonyodú cérnaszálon függünk… című, döbbenetes erejű vallomása. A Magyar Szó fél évszázada – Adalékok a jugoszláviai magyar napilap történetéhez (1994) című tanulmányát sajtótörténetünk jelentős munkájaként jegyzi az irodalomtörténet.
Kalapis Zoltán a Magyar Szó „terepjáró” újságírójaként a bánsági szórványmagyarság pusztuló portáinak rendetlenségében botlott először olyan kérdésekbe, amelyek az egyéni sorshelyzeteken túl a közösség jövőjének kilátástalanságát is megmutatták. A pusztuló porták egy hagyományos, paraszti életforma bomlásfolyamatainak stációit jelenítették meg, a leépülésnek olyan szakaszait, amelyek már belső, lelki-szellemi indíttatásúak. A pusztuló parasztporták ugyanis a közösség hanyatló életéről árulkodtak. A szerző az elsők között fogalmazta meg: a közösségépítéshez nélkülözhetetlen a közösségi társadalomról alkotott kép, felfogás, elképzelés lelki-szellemi elmélyítése. Egészébe véve nélkülözhetetlen a közösségi társadalom biztos alapja. Ehhez azonban elsősorban a magyar intézmények kellenek. 1918 után a magyar közösség társadalmi formái eltűntek, semmivé váltak, s ezzel együtt a történetiség is kiveszett a bácskai és a bánsági ember életéből. A délvidéki magyarság kiszorult a saját történelméből, már nem alkotó-teremtő része. Ennek ellenére persze még élni kell – mert mindig megvan a remény az elveszett tartalmak és értékek visszaszerzésére.
Kalapis Zoltán a Bánát krónikásaként indult, és roppant gazdag kutatói pályája során minduntalan e tájra tért vissza, úgy rendezve maga köré a magyar „lentiséget”, hogy benne a teljes nemzeti történelem mutassa meg valódi szépségeit, elfeledett, korábban veszni hagyott gazdagságát. Számára azonban láthatóan a történelem fogalma több, bővebb, mint amit a história eszmetörténete fogalomként, változó tartalommal ugyan, de mégis egységes struktúraként meghatározott és leírt. Szemléletének középpontjában két – minden esetben tágítható – princípium állt: a tárgyiasult történelmi emlékezet, és az elmúlt évszázadok során maradandót alkotó szellemek életműve. A történelmi emlékek területe, a „tárgyiasult történelem” behatárolható: ez a honszerző magyarság Kárpát-medencei szálláshelyének déli peremterülete, a Délvidék. Kalapis Zoltán azonban soha nem használja ezt az elnevezést, az 1990-es években írásaiban ő még a „lentiségről”, az „alvidékről” volt kénytelen szólni.
A Bácska és a Bánság magyarságának élete, a szlavóniai és a drávaszögi nemzettársaival együtt 1918 óta mindvégig a támaszát vesztette közösség imbolygó bizonytalanságába veszett, annyi reménye nem lehetett a talpon maradásra, mint a nádszálra támaszkodó embernek, a mocsárvilág eltévedt vándorának. 1918-ban a Bácska, a Bánság, Szlavónia és a Drávaszög magyarságát kiutasították a saját történelméből, s amikor a szerb gyarmatosító katonák megszállták a szülőföldjét, a saját sorsának is kitaszítottja lett. „Már máskor is elsóhajtottam – írta Kalapis Zoltán –, hogy nálunk, a nemzet testének déli peremén – akárcsak a nyugati, északi és keleti végein – a magyarság nem magától értetődő faktum, nem természetes állapot. Ha történetesen itt valaki magyarként jön a világra, egyáltalán nem biztos, hogy azzá is válik”, annyi a kényszerítő körülmény, annyi a gyökereket faragó fejszecsapás, hogy a nemzeti azonosságtudat megőrzésének esélye valóban cérnaszálnyi. Ha így tekintünk az elmúlt XX. századra, már az is kegyelmi állapotnak tekinthető, hogy az alvidéken kétszázezer közösségét vesztette magányos ember magyarul, az anyanyelvén is szót tud érteni. Minden időben nehéz volt e tájon magyarnak lenni és magyarnak megmaradni – nehéz tartósan megmaradni, nemzedékeken át, mert „ami elkezdődött 18-ban, folytatódott 44 után, más feltételek között, de ugyanabban az irányba” fogalmazta meg 1994-ben Kalapis Zoltán Egyre vékonyodú cérnaszálon függünk… című írásában. 1918 után néhány év leforgása alatt a szerb kormány elképesztő méretű nyomorba döntötte a Délvidék magyarságát.
A tóbaiak sorsáról írt Adventtől adventig – Egy észak-bácskai telepítvényes falu szokásrendje és hitvilága (1989) című szociográfiai ihletésű tanulmányában fogalmazta meg a hagyományos közösségek felbomlásának tragédiáját: „Az is mintha igazolást nyert volna, hogy e kis közösség huszadik századi életében pont az a második világháborút követő néhány évtized volt a gyökeres fordulatok, az évhez, naphoz kötődő változások időszaka. Ekkor tört diribdarabra a zárkózottság, s vele együtt a hagyományos életrend” – fogalmazta meg Kalapis Zoltán Élet, élet, csuda élet (2005) című könyvében.
Nyitókép: Vamadia gyűjteménye
