„Nem a ki sokat élt, hanem a ki sokat utazott, az tud a világról szólni.”
(Török példabeszéd)
Vámbéry Ármin így fogalmazott a Régi magyar utazók Európában 1532–1770 című kötethez írt Előszóban: „Az utazásnál megkívánt három fő kellék, u. m.: a kitartás, kíváncsiság és leleményesség, teljes mértékben föltalálható régi utazóinknál, kik semmiféle fáradságtól nem rettentek vissza, csakhogy szemtől-szembe láthassák az illető ország, város, épület, nevezetességeit.” Az utazás oka sokféle lehetett: követség, zarándoklás, fogságba jutás, hittérítés és egyebek, „de vannak olyanok is, kik határozottan az idegen országok és népek látásáért indultak el a fáradságos útra, hogy azután az általuk tapasztaltakat honfitársainknak is hozzáférhetővé tegyék”. Vámbéry Ármin szerint „A hazaszeretet és a magyar gondolkodásmód lépten-nyomon kirí a régi magyar útleírásokból. Különösen abban nyilvánul ez, hogy utazóink a külföldön látott városokat, folyókat, épületeket, állatokat, népszokásokat, a hazánkban előfordulókhoz hasonlítják.”
Komáromy János kellő ismeretekkel mutatta be a magyar Al-Dunát. Pozsarevacz (Posarócza) nevű török és rácz város a Dunához egy mérföldnyire van, ennek a palánkját a kurucok építették, jó árokkal, palisadákkal. Pozsarevacz, a régi magyaroknál Posarócza (nyugat-európai torzalakja Passarovitz), csinos város. A monda szerint akként keletkezett, hogy Ali bég török hős Zmaj Vuk despota elől valamely erdőbe menekült; „Vuk meggyújtá az erdőt és akként elpusztította a törököket. Ezen tűzvészről (pozsara) a később ott épített város Pozsarevacznak neveztetett el. Itt köttetett 1718-ban ama béke, melyet történészeink, a német slendrian után még ma is makacsul »passzaroviczi«-nak neveznek.” Komáromy János megjegyezte: „Én is negyedfél évet építettem benne, mivel quartélyunk volt vagy négy esztendeig, közel volt hozzá az Duna mellett nekem egy Klenovnik nevű jó rácz falum, több volt száz embernél benne, kiknek huszonnégy szekerek voltak. Ezek tartották szegények az én szolgáimat, lovaimat, Isten fizesse meg nékik.”
Az Osztrovo nevű szigettel szemben a parton egy rettenetes nagy, régen Rómához tartozó, fűvel beborított földterület régi várak és városok romjait takarja. „A régiség köveiből Vég-Szendrőt s Kulitsot építtette a görög leány, Helena.” „Elérkeztünk Ram nevű török vár alá, ki kősziklán van az Duna felett. Ezt is az régi római császárok építették volt. Ebből nézte a görög császár azt a harczot, mellyet a Dunán túl a Karas vize mellett István magyar királlyal tett, az sziget is ott van, kiben szemben lettek osztán egymással.” Távolabb Galambvár (a törökök s ráczok Güverdzsinliknek nevezik) nagy kősziklán van, kinek tövéből nagy bő források jőnek. „Nyolcz tornya vagyon a kősziklán tetőtől fogva az aljáig.”
Lejjebb a Zsigmond által épített Lászlóvár következik, a mezőn volt harca Zsigmond magyar királynak a törökkel, hol úgy megverte, hogy az csónakon szaladt által a Dunán. „Tovább jobb felől értünk az Duna-parton a rómaiaknak valami épületeit, csak kőfalai látszanak darabban, s még alább Drenkovac nevű puszta régi épületet. Itt kezd sebesen menni a Duna, s itt kezdődnek a Dunának egynéhány nevezetes veszedelmes helyei is, a Sztenka, a Kozla, a Dojka, az Izlás, a Tachtalia, a Greben, a Kazan és a Prigrada.”
Alább a hajóknak nagy veszedelmére a Duna közepén látszanak olyan hatalmas kősziklák, „mint a bialok”. Bal felől látszik a Tachtalia (Taktafia) nevű nagy magas kőszikla: Kadikő nevű, azért, mert „régen a tolvajok egy török császárt elfogván oda vitték, kivel fogtak egy vajvodát is, mindkettőtől kérdezték a tolvajok, ha ők fogták volna őket, mit csináltak volna velük? A kadi azt mondta, hogy ő jól és becsületesebben tartotta volna. A vajvoda pedig azt mondta, hogy ő, mint tolvajokat szokás, a szerint büntette volna. A tolvajok erre a vajvodát elbocsájtották, azt mondván, hogy azt méltán és érdemek szerint cselekedte volna velök. A kadi pedig bíró lévén, hogy hamisságokban kedvezni mondta volna magát, arról a kőszikláról letaszították, azért hívják Kadikőnek”. Itt a Duna kevéssé csendes, de csakhamar eljut az ember a Duna közepében egy kősziklához, melyet a rajta, vagy miatta esett sok hajók veszedelméért Vérkőnek hívnak.
A kősziklák szorosaiban bal felől találták azt a csodálatos kőlyukat, a Veterani barlangot, melyben a már említett görög Helena egykor a kincseit tartotta. Majd következik ismét a személyes vallomás: „Én magam az lyukban is jártam, melly akkor a német testektől igen büdös volt.” „Alább vagyon közel az a hely is, hol a Dunát Hadrián császár által lánczoltatta. Látszanak azon toronynak is még fundamentomai, amint az Dunának szorosi végződnek, jobb felől a kősziklában vagyon egy fejér márványkővel kimetszve az Hadrián császár titulusa és czimere, de a régiség úgy elkoptatta és avitatta, hogy alig ismerhetni meg.” Nem kétséges, Trajánusz táblájáról van szó.
A vándorok megérkeztek Orsovához. Átellenben vele látható a régi erős sáncnak a maradványa. „Alább vagyon az Orsovának szigetje is – Ada-Kalé szigete, de Komáromy nem nevezi meg –, kiben a német praesidiumot tett volt, de a török kiverte, s most a törökök laknak benne. Itt szakad a Feketevíz az Dunába, s Erdély és Karánsebes felé út nyílik.” Itt azonban útjuk folytatásához már lóra kellett ülniük, „mivel itt a Dunának zugó sebessége elhihetetlen”. Komáromy János megjegyezte: azelőtt való nyáron, „Más alkalmatossággal én ezen is ereszkedtem le hajón, az Isten megtartott, kiért dicsőség legyen az Istennek.” A szerző személyes megjegyzései sejtelmessé, titokzatossá teszik az ő alakját és személyiségét.
Alább található Severenum vagy Szörény (Zerén) nevű régi, erős pusztai vár, melynek tartománya azelőtt különös bánság vagy bánátus volt, és most a helyébe van az krajovai Havasalföldében. Szörény vár a régi szörényi bánság központja volt, ezen bánságot IV. Béla alapította, ez egész l514-ig fennállott.
Komáromy János al-dunai úti beszámolójával olyan kiváló munkákat előzött meg, mint Boleszny Antal Kézikönyv az Al-Dunán Szerb- Oláh- és Bolgárországban utazók számára, vagy a határvidék, Szerb- Oláh- és Bolgárország (1870), Gecser Béla A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától Herkulesfürdőig (1893), Simonyi Jenő Az Al-Duna (1903) és Erődi Kálmán Az Alduna és vidéke (1914) című, máig a legcsodálatosabb munkák sora.
Vámbéry Ármin megjegyezte: „Szamota István úr, kinek előbbi műve a Régi utazások Magyarországon és a Balkán félszigeten is méltó feltűnést keltett, jelen munkát oly dicsérendő szorgalommal és kiváló szakértelemmel dolgozta ki, hogy valóban kellemes reám nézve ezen tanúságos, érdekfeszítő és szórakoztató olvasmányt, mindenkinek figyelmébe ajánlani. Budapesten, 1892 aug. 27-én.”
Nyitókép: Hajó a Kazán-szorosban (Mák Ferenc archívumából)
