2024. február 23., péntek

Belém nyöszörögnek a dermesztő emlékek

Bogdán József: Még utoljára

1989 tavaszán egy Verbicán feladott levélben érkezett meg címemre Bogdán József Ablakok című első verseskötete. A körülöttünk éppen látványosan pusztuló kommunizmus világában felettébb feltűnő volt, hogy egy katolikus pap verseivel szólította meg az olvasóit. A tenyérnyi kötet akkor a döbbenet erejével hatott rám, meglepett, ahogyan Bogdán József plébános a keresztény vallás érzelmi nyitottságával közelített az élet jelenségeihez. Akkori meglátásom szerint: lírájában az együttérzés, a szeretet, a rokonszenv bibliai színeket nyert, s költői megszólalásában nemcsak tanításként volt jelen az evangéliumi parancsolat, de mindenkor lehetővé tette a tanítással történő azonosulást is. Feltűnt a költő szociális jelenségek iránti érzékenysége és a megszólalás őszintesége, s csak az Ablakok után megjelent további tizennégy verseskötete árnyalta lépésről-lépésre cigányságának tragikus élményvilágát. Bogdán József az a pap, és az a költő, aki egyetlen pillanatra sem hiszi, hogy a szenvedő ember felhőtlenül boldog lehet.

Forum, Újvidék, 2022, 96 oldal

Forum, Újvidék, 2022, 96 oldal

Bogdán József sorrendben 15. verseskötete, a Még utoljára – Életrajzi versek (2022) címmel az újvidéki Forum gondozásában jelent meg. A papköltő könyvének zentai bemutatójáról tudósítva a Magyar Szó, 2022. november 10-i számában olvasom: „Én az egész életemben a Bibliát tartottam a kezemben, ennek éreztem súlyát és igazát, hiszen negyven éve pap vagyok. És ez egy beismerő vallomás is, hogy sem a költészetet, sem az egyházi hivatást nem lehet színészkedéssel, szerepjátszással megoldani, végigcsinálni. Sokszor zsákutcákba tévedtem, és már csak a felénél éreztem azt, jöttem rá arra, hogy nem jó úton haladok, de tovább folytattam az utat.” 44 számozott, cím nélküli verse, és A mi papunk című prózai, önéletrajzi vallomása olvasható a költő legújabb kötetében. Az Egyre nehezebben ciklus versei az öregedésről és a föloldhatatlan cigányság-élményről szólnak, a 3. versében olvasom: „Most 65 éves vagyok és belém nyöszörögnek ezek a dermesztő emlékek”, a Gyónom a mindenható Istennek a tévelygések fölismerésének ciklusa: 12. „De már megint hazudok végighazudtam az életem / Szűzanyám Tiéd akarok lenni a TE tiszta gyermeked”, és a 15. vers szerint „Most hogy már öregszem egyre inkább / Kiszépül arcomra cigányságom”. Az Én a Jóskámat sohase szerettem ciklusban a fájdalmas családi emlékek szólalnak meg, míg a Lógó fürtjei a vállamon ciklus a rejtegetett szerelem verseinek sora: 36. „Hajnalban sötét lett öled szerelmem / Rózsáid elaludtak és savanyú cigányarcoknak / Láttam őket ahogy tüskéikkel egymást kaszabolták / Gyere bújjunk össze újra hideg van jön a tél”. Mindahány költeményére jellemző, amit a kötet 1. versében így fogalmazott meg: „Minden lépésemre ketyegett a szégyen bennem”. Magyarkanizsa, Nagybecskerek, Egyházaskér, Pancsova, a Temes partja, távolban az Aranka folyó körvonalai sejlenek föl a fájdalmas történetek sötétjében. „Bennem remeg egy tízéves cigányfiú, kinek mindig izzad a lába, ökölbe szorul a keze”, ha a magyar gyerekek közé az iskolába ment – olvasható Bogdán József A mi papunk című prózai vallomásában. „Milyen jó annak, aki magyarnak született, milyen fenséges dolog magyarnak lenni, magyarul beszélni, magyarul énekelni. És ha tehette volna a kis butája, kiengedte volna ereiből a cigány vért, hogy magyar vérrel helyettesítse (…). Magyar akarok lenni mindenáron. Ha beleszakadok, akkor is.” A kisgyerek a poklok poklát élte meg, éhezett, fázott a cigánysoron, beteg volt, ráadásul éjjel-nappal a cigány nyelvet hallgatta. A cigány nyelv úgy telepedett rá, mint egy porlepedő, nem volt menekvés előle. A Magyar Szó idézett írása szerint egészen édesanyja korai haláláig Zentán élt a szüleivel, utána viszont a kegyetlen emlékű nevelőszülőkhöz került és így lett belőle Bogdán, mert különben az eredeti vezetékneve Petrovics volt.

Bogdán József cigányságának tragikus élményét cipelve az egyházi gimnáziumot Szabadkán a teológiai egyetemet „Strossmayer püspök kis mezővárosában”, Diakóváron végezte, miközben mindvégig fönnállt annak a veszélye, hogy cigány származása miatt nem szentelik pappá. „A tridenti zsinat 1545-ben III. Pál pápa elnöklésével úgy rendelkezett, hogy a cigány embereket nem szabad pappá, sem diakónussá szentelni.” Aztán felszentelő püspöke, a nagybecskereki Jung Tamás engedélyt kért II. János Pál pápától, hogy tanítványa Péter és Pál apostolfejedelmek ünnepén a Szentlélek áldásában részesüljön. „Így lettem én – írta A mi papunk című vallomásában Bogdán József plébános – a hétszázötven éves Szeged-Csanádi Egyházmegye első roma származású papja.” „Msgr. Bogdán József tordai plébános, pápai káplán, szeged-csanádi kanonok, papköltő és a cigány Matyi unokája, a temetők réme, aki a friss sírokról lelopkodja a kínai művirágokat.” Pappá szentelésének pillanatától ott lapulnak batyujában a szégyenlős falusi imaházak, a feketetói, kanizsamonostori, egyházaskéri, törökkanizsai családias templomok. „Negyven éve, hogy egyházam meleg, gondoskodó szeretetében élek, sőt, elmondhatom azt is, hogy mindent a szabadkai és a nagybecskereki püspökségnek köszönhetek, amelyek kézen fogtak és nem hagytak elkallódni.”

Bogdán József az Ablakok című kötete óta költészetében egy nagyon is „mosolytalan világ”-ot mutat be, amelyben a szenvedés, a nyomor, a megalázottság az égre kiált. Ő az egyetlen délvidéki magyar költő, aki lírájában szakrális szempontok alapján közelít olyan alapvető emberi kérdésekhez, mint a hit, a szeretet, a hűség és az alázat – és mindemellett a magyar nyelvhez való föltétlen ragaszkodás. Bence Erika a kötethez csatolt Utószó – Szünet nélküli emlék című írásában így fogalmazott: „Anyátlan árvaság, szeretetlenség, a nevelőszülők kegyetlensége, nélkülözés és a jólvasaltak társadalmából való kiszorultság avatja a lírai ént egyfajta vajdasági Szilveszterré.” Vidékünkön évtizedeken át szégyenletes cselekedetnek számított, ha lírai fény vetődött olyan jelenségekre, amelyek érzelmi világunk mélyebb rétegeiből fakadtak. Szeretetről és szerelemről világi vonatkozásban is nehéz volt szólni, istenközelséget látni az emberi érzések mögött pedig egyenesen lehetetlennek tűnt. Ebben a tekintetben – talán a teljes mai magyar irodalomban – Bogdán József költészete egyedülálló.