A gyerekhét alkalmából a tanító néni azt találta ki, hogy mindennap menjünk valahova máshova valami újat látni és tanulni. Káo azért, hogy a kedvünkbe járjon. Persze, tőlünk nem kérdezte meg, hogy szeretnénk-e valami újat látni és tanulni. Mert, ha megkérdi, én bizony azt válaszolom neki, hogy én semmiféle izgalomra nem vágyom, nagyon jó nekem ott a tanteremben csendben nézni ki a fejemből. Szóval nekem irtó fárasztó volt ez a hét, battyogtunk kettesével az utcán, hol ide, hol oda, a járókelők pedig mindenhol megbámultak bennünket. Bezzeg cukrászdába, egy jó kis krémesre vagy baklavára nem vitt el bennünket a bezsongott pedagógus nőce, hanem csak valami irtó uncsi helyekre. No azért nem mind volt olyan, a múzeumban láttunk néhány érdekes tárgyat, a könyvtárban pedig olyan régi könyveket is megmutattak, amelyek rongypapírból készültek, bár én azokban semmit sem tudtam kiolvasni! No de a legborzasztóbb ebben az egész gyerekhéti akcióban az volt, hogy az ügybuzgó tanító néni azt gondolta, milyen zupper ötlet, ha mindnyájan egyforma színű pólóban megyünk suliba. Így hát egyik nap pirosban voltunk mind, másnap zöldben, aztán meg sárgában. Amikor levetettük a kabátot, úgy festettünk, mint a zősök abban a démodé kék köpenyben anno. Uopste nem sikerült rájönnöm, mi értelme volt ennek az egésznek, de férfiasan bevallom, egy pillanatra azt reméltem, hogy így összeöltözve focimérkőzésre is elmegyünk, még ha nem is labdakergetőnek, akkor legalább zurkolónak.
– Képzeld, Tematild, a két héttel ezelőtti zerb–görög focimeccset összesen 5701 néző követte a helyszínen Belegrádban – újságolá atata. – Úgy, hogy a honi fociszövetség mintegy 1800 ingyenjegyet osztott szét diákoknak és fiataloknak!
– Ebből ítélve nem lehet valami vonzó esemény a hazai válogatott mérkőzése, Tegyula – epéskede az öreglány.
– Az utóbbi négyet mind elveszítették – ismerteté a fater.
– Ezek után felmerül a kérdés – spekulála amama –, vajon kinek épül az 52 ezer férőhelyes, méregdrága nemzeti stadion?!
– Az a lényeg, hogy elkészüljön! – mondá az öreg. – És elkérkedhessünk vele, hogy nekünk is van ilyen. Nemcsak a zomzédnak. Különben is, az építkezés a vérünkben van. Amióta az eszemet tudom, mi állandóan csak építünk és építkezünk.
– És mennyibe kerül ez a grandiózus stadion-projektum? – kíváncsiskoda a muter.
– A kísérő infrastruktúrával együtt a jelenlegi becslések szerint bő egymilliárd euróba – felelé atata.
– Érdekes, hogy futja ilyenekre, miközben némely településeken még az alapellátások biztosítása is akadozik – mérgelőde az öreglány. – Mindenesetre sok-sok belépőjegyet el kell majd adni, mire kifizeti önmagát!
– Mint például az argentin Messzi e heti válogatottbeli búcsúmérkőzésére, amelyre 85 ezren váltottak jegyet – számola be a fater.
– Elnézve Buenos Aires utcáit, váltottak volna még tízszer annyian jegyet, csak nem fértek be a fociszentélybe – pontosíta az éppen betoppanó Zacsek zomzéd.
– Szóval Messzi eljárta az utolsó tangót az égszínkék-fehér csíkos mezben – érzékenyüle el amama. – Láttam a felvételt, mindenki sírt, nagyon megható volt.
– Épülő stadionunk kapcsán: lehet, hogy nem is annyira focimeccsekre, hanem elsősorban a leendő nagy mítingek lebonyolítására készül – gondola bele az öreg. – A lelátókon sokkal többen elférnek majd, mint az Arénában. Pedig ott is sokan összegyűltek a múlt hétvégén a haladók nagygyűlésén!
– Még többen lettek volna, ha eljön a Ficó Robi, aki be volt jelentve a rendezvényre – fűzé hozzá a muter.
– A szlovák kormányfő hirtelen lebetegedett, azért maradt távol – magyarázá a Zacsek.
– Azt olvastam, hogy felénk is mindenféle nyavalya terjed, pedig még csak eztán jön a lehűlés – ijesztgete atata.
– Remélem azért, hogy a titokzatos zibériai tüdőpestis, amivel a firkászok riogatnak, széles ívben elkerül bennünket, vagy még inkább, ripsz-ropsz eltűnik a világból! – dünnyöge az öreglány.
– Erről jut eszembe a régi bölcselet – trollkoda a Zacsek. – Kár, hogy a vírusok nem közbeszerzés útján terjednek, mert akkor legalább nem kellene aggódnunk, hogy elkapjuk őket!
– Visszatérve a haladó összejövetelre – tudatá a fater –, azt olvastam, hogy 46 tévécsatorna egyszerre közvetítette élőben a Vučkóék nagy találkozóját!
– Mi pedig kihagytuk! – sóhajta amama. – No de mi a csudának az embernek annyi tévécsatorna, ha mindegyik ugyanazt a programot sugározza?! Nem azért fizetjük a tetemes összeget, hogy ne legyen választásunk!
– Teljes mértékben igazad van, zomzédasszony! – fejezé ki egyetértését a Zacsek. – Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy sokszor nem is a tévéből, hanem a zokostelóról tájékozódunk.
– Nekem mostanság azzal is bajom van – zsörtölőde az öreg. – El is döntöttem, hogy a választásokig nem használom a vészbukot, mert kultikus zenei albumok, izgi olvasnivalók meg cicás felvételek helyett csak mindenféle okoskodókat kínál, akik el akarnak csábítani a megható szövegelésükkel!
– Téged pedig nem lehet csak úgy ukmukfukk elcsábítani! – csipkelőde a muter.
– Megértem a zomzédot – bólogata a Zacsek. – Sokszor nagyon nehéz elviselni az olyan nagyotmondásokat, amelyek simlis voltáról tudomása van a zembernek.
– Beszéljünk inkább a sportról! – javasolá atata. – Például arról, hogy Novak újabb tenisztornát nyert Pekingben.
– Nahát! Úgy látszik, hogy kikupálódott – jegyzé meg az öreglány. – Pedig azután, hogy több ízben is szimbolikusan támogatását fejezte ki a zegyetemistákkal, az a hír terjedt el róla, hogy tönkre ment.
– Hol tartanánk, ha ebben az országban minden úgy működne mint Nole a teniszpályán! – ábrándoza a Zacsek.
– A Vučko pedig a héten egy nem mindennapi szócsatát vagy társalgást bonyolított le – válta témát a fater. – Az exelnök egy idilli gyümölcsösben „elbeszélgetett” egy székre helyezett kővel és a Zegyetemista Listát vezető Ilija fényképével.
– Legalább senki sem vágott a szavába – kommentálá amama. – Neki különben is mindig sok a mondanivalója. És hát mi tagadás, az elmúlt időszakban megszokta a hosszú monológokat.
– Valakik szerint ez a produkció vicces stósz volt, mások ellenben úgy vélik, hogy inkább egy szürreális performanszra hasonlított – csóválá a fejét a Zacsek.
– Állítólag azért tette, mert senki sem akar vitázni vele a kampányban – tájékoztata az öreg.
– Tizennégy év során aligha volt szüksége valódi beszélgetőpartnerre – emlékeztete a muter. – Úgy látszik, most eljött az az idő, amikor a Vučko polgárra, mint beszélgetőpartnerre másoknak nincs szüksége.
– Szerintetek az a káposzta savanyításához használatos kődarab a bölcsesség köve volt?! – morfondíroza a Zacsek. – Nyilván azért hallgatott olyan bölcsen.
– Nekem a felvétel láttán a viccbéli egyszeri ember jutott eszembe – közlé atata. – Megkérdezték az illetőt: miért szeret önmagával beszélgetni? Mire a következőt válaszolta: mert végre egy intelligens emberrel társaloghatok, és ráadásul imádom, ha egyetértenek velem!
– Az én viccbéli figurám is önmagával társalog, csak kissé más módon – taglalá a Zacsek, és elmessélé a viccet.
– Tegnap rajtakaptam magam, hogy hangosan beszélgetek saját magammal.
– És mi történt?
– Semmi különös, összevesztünk, és most nem állok szóba magammal.
– Az velem is megesik olykor – kuncoga az öreglány. – Amikor már teljesen elegem van belőlem!
– Képzeld akkor, milyen lehet ilyenkor a Pistinek meg nekem – kacsinta a fater.
Pistike, zsémbes sétafikáló
