Költő és hírlapíró volt, a Kisfaludy-társaság rendes tagja, a 19. század második felének egyik legeredetibb magyar költője. Életútja szorosan összekapcsolódott az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eszméivel. Fiatalon Petőfi Sándort tekintette példaképének, és amikor 1847-ben végleg Pestre került, bekapcsolódott a reformkor fiatal értelmiségének életébe. A Pilvax kávéházban került kapcsolatba a forradalmi ifjúsággal, ismerte Petőfit, Jókai Mórt, Lauka Gusztávot, valamint Vas Gerebent is. Fiatal korában vándorszínészként Nagybecskereken is fellépett, akárcsak Bácska több városában is. A márciusi forradalom eseményeiben aktívan részt vett, majd 1848 augusztusában önként honvédnek jelentkezett, és a szabadságharcban hadnagyi rangig jutott. Miután részt vett a roppant hidegről emlékezetes, téli bánsági hadjáratban, megkapó prózában ecsetelte a Dél-Bánátban, főképpen Nagybecskereken és Pancsován látottakat és tapasztaltakat (Egy honvéd naplójából). A szabadságharc bukása után bujdosnia kellett, majd az osztrák hadseregbe sorozták. A forradalmi eszmékhez való ragaszkodását később sem adta fel: a kiegyezést is elutasította, ezért politikai nézetei miatt gyakran került szembe korának hivatalos irodalmi és politikai köreivel. Barátság fűzte őt a Milkó Izidorhoz, többször meglátogatta őt Szabadkán, s néha Palicson is hetekig időzött.
„A fáradtság végre annyira kimerített, hogy már nem voltam képes lépést tartani társaimmal, kik egyébként is idegenek, különféle csapatokból valók voltak. Butykosomból az utolsó korty pálinkát kihúzva, ledőltem pihenni, s menthetetlenül elveszek, ha egy csapat poggyászszekérrel nem találkozom (…) Egy zichyfalvi kocsira fölkapva, itt sem volt irigylendő a sors. Félóránkint a megfagyás elől le kelle szállni, s egy kicsit szaladni a kocsi mellett, míg a mozgás kissé fölmelegített. De csak ilyenkor éreztem, mennyire odavannak lábaim.
A kocsi saraglyájába kapaszkodva inkább csak vonszoltatám magam (…). Emlékezésemet, érzésemet tompulni, összeszorulni, elhomályosodni érzém, s valószínűleg a megfagyás előtti közvetlen állapotba jutottam. Éjfél utáni két óra lehetett, midőn Zichyfalvára megérkeztünk, s előbbi gazdámhoz betérve, födél alá, ágyba kerültem. Úgy aludni, mint akkor én aludtam, úgy hiszem, csak a halottak tudnak.”
A pancsovai vereség és megfutamodás Kiss Ernőnek fővezérségébe került. Pancsovát nem sikerült bevennie, amellett a nagy hidegben történt visszavonuláskor negyvenen megfagytak, száznál többen pedig a kórházba kerültek. Mint Borovszky írja, „a pancsovai expedícióval véget ért Kiss Ernő vezéri működése. Panaszt emeltek ellene, mire Kiss a fővezérségről leköszönt, és azt a kormány rendeletére Damjanichnak adta át.” Vajda János ezeknek az eseményeknek is szemtanúja volt. Tőle tudjuk, mennyire haragudott a honvédség a pancsovai kudarc után Kiss Ernőre: „Azt tudom, hogy a fővezér, Kiss Ernő ellen oly nagy lőn az egész seregben a harag és a bosszúság, miszerint alsóbbrendű tisztek és legénység közt egyebet se lehete hallani, mint azt, hogy ha Kiss Ernő helyett más vezért nem adnak, a legközelebbi csatában őt lőjük le először. El is tették tőlünk azonnal, s néhány hét múlva a dicső Damjanich vett át bennünket, akit már akkor a jarkováci, alibunári s egyéb hőstettek után bálványozott az egész sereg.”
Vajda szemtanúja volt a parancsnokcserének is: „Egy sík mezőn állottunk ki zászlóaljankint, midőn Kiss Ernő és Damjanich egymás mellett lovagolva kíséretökkel mindenik csapat előtt megjelentek, amaz elbúcsúzva, és Damjanichot mint ezentúli parancsnokot bemutatva. Ez a jelenet is egyike volt azoknak, melyek kitörülhetlen benyomást hagytak hátra magok után.”
Vajda saját elmondása szerint Damjanichot már korábban is látta: „Előbb már láttam valamelyik ágyúzás alkalmával; ha nem tévedek, Turia előtt volt. Akkor még csak őrnagy, s legénysége, többnyire pesti jurátusok előtt nagy katonai szigora miatt rossz hírben állott. Bezzeg később imádták – aminthogy már ez első jelenetnél én is fejembe vettem, hogy ez ember a világ legnagyobb katonája lehet. (…) Az ágyúgolyóknak kitett domboldalon állott, szivarozva oly nyugalommal, aminőhöz hasonlót egész életemben nem láttam, nemcsak, de aminőre képesnek embert nem hittem! Maig is emlékszem e benyomásra, még gondolataimra is, melyek e jelenetnél agyamban támadtak. (…) Egész mozgása abból állt, hogy időnkint szivarát szájához emelte, vagy hamuját leverte. Bármi zaj támadt körülte, még csak fejét se billenté. S mindez oly önkéntesnek, olyannyira természetesnek tűnt föl, mintha ő maga sem találna abban semmi különöset, hogy hasonló körülmények között ily hidegvért tanúsít. (…)
Damjanichnak még szempilláit sem izgatták a süvöltő golyók, olyan lassúkat pillongatott, mintha midőn ebéd utáni csibuk mellett el akar az ember „szundítani. (…) Képzelhető a csapatok lelkesedése, midőn e nagyszerű egyéniség, kit akkor már a harci hír s dicsőség szárnyaira emelt, tábornoki díszegyenruhájában előttünk megjelent.
Vajda csapata Zichyfalváról Becskerekre vonult, majd néhány napos pihenő után Zsombolya felé vette útját. “Mikor Becskerekről kivonultunk, már akkorra meglágyult az idő, és most meg már éppen az volt a nagy baj. A bánsági agyag egy valóságos limbussá vált. Itt-amott térdig süppedt bele az ember, s ha pajtása kirántotta onnan, akkor meg az merült beléje. Képzelhetni mármost ily területen a menet iszonyú nehézségeit. És mégis három napon át, kora reggeltől késő éjig folyton marsoltunk!”
1849. augusztus 13-án a világosi fegyverletétel véget vetett mindennek. „Facséten ért bennünket a szörnyű nap, melyen megtudtuk hivatalosan, hogy mindennek vége van” – írja jegyzeteiben Vajda. Következtek a megtorlások, a bujdosás. A világosi fegyverletétel után ő is egy ideig bujdosott, majd 1849 decemberében büntetésképpen besorozták a császári hadseregbe, ahonnan 1850-ben szabadult. Ideiglenesen Halason és Budán dolgozott, majd 1853-ban barátai Pestre hívták, ahol folytatta írói és költői pályáját. A Magyar Sajtó tárcaírója lett, majd 1857-ben megindította a Nővilág című szépirodalmi lapot. Később a Magyar Sajtó felelős szerkesztői posztját töltötte be.
Publicisztikájának azonban nem volt olyan hatása amilyet remélt, s ez igencsak elkedvetlenítette. Mindemellett gyakran betegeskedett is, olyannyira, hogy három évre teljesen visszavonult az irodalmi munkásságtól. A 1870-es évek elejétől azután tovább folytatta a versírást. Költeményei a korabeli szépirodalmi és más hírlapokban láttak napvilágot.
Idős korában, 1880-ban nősült meg egy nála jóval fiatalabb hölggyel, a 19 éves Bartos Rozáliával (1860–1933), s házassága nem volt hosszú életű.
