A színháznak szaga van. Ezt először akkor vettem észre, amikor kicsiként beléptem. Nem tudtam megmondani, mihez hasonlít, csak azt, hogy más, mint bármi addig. Por, fa, valami régi és valami egészen új keveréke. Akkor még a kezét szorítottam valakinek, és inkább figyeltem, mint mentem. A tér nagy, én pedig kicsi benne.
Emlékszem, hogy minden hatalmasnak tűnt. A függöny túl magas volt, a székek túl egyformák, a fények túl erősek. Nem értettem, csak éreztem, hogy itt valami történik. Valami, amihez csend kell. Most már nem szorítom senki kezét.
Most már tudom, melyik ajtó nyikordul egy kicsit jobban, hol kell óvatosan lépni, mert a padló visszaszól, mi a tiltott zóna. Tudom, melyik sarokban gyűlik össze a hideg, és hol marad bent a meleg egy-egy próba után. Tudom, hogyan lélegzik a színház.
Mert lélegzik. Néha lassan, amikor még csupán egy-egy sarokban hallani a hangokat, és mindenki félhangon beszél. Néha kapkodva, amikor már minden egyszerre történik: szöveg, fény, sötét, mozdulat, fény, sötét, árnyék, szöveg, fény, sötét, mozdulat, állj, fény, sötét, szállj, szöveg, mozdulat… És néha egészen visszatartja a levegőt – pontosan abban a pillanatban, amikor valaminek meg kell történnie. És néha hibázik. Vagy hagyja, hogy mi hibázzunk benne.
Egy előadás alatt egyszer nekimentem az ajtónak. Mármint, minden alkalommal neki kell mennem. Úgy igazán. A mozdulat ment tovább, az ajtó nem – végül csak a keret maradt. Akkor sírtam. Nem a fájdalomtól, hanem attól, hogy azt hittem, ilyesminek nincs helye. Később kiderült, hogy mégis van. A nézők azt hitték, hogy ennek így kellett történnie. Azóta már nevetünk rajta. Az ajtótörő. Mintha a színház csak megmutatta volna, hogy nem pusztán a tökéletességet bírja el.
Kicsiként azt hittem, a színház egy hely. Most már tudom, hogy inkább valaki. Ismerős, akinek szaga van, lélegzik. Idegen, aki hibázik. Ismerem, mégis meg tud lepni. Néha egy rosszkor elfelejtett mondattal, néha egy váratlanul jól sikerült csenddel. És néha azzal, hogy a hibákból történetek lesznek, amiket újra és újra elmesélünk.
Talán ez az, amiért újra és újra belépek. Nem azért, mert már mindent tudok róla, hanem mert még mindig van benne valami, amit nem.
Nyitókép: Illusztráció/Pexels
