Több emlékkönyvet is őrzök, olyanokat, amelyek még a múlt század derekán születtek. Az egyik nagyapám húgáé volt, a másik pedig a nagymamámé. Ott vannak a nappaliban a könyvespolcunkon és időről időre elővesszük őket. Kamaszként én is szívesen lapozgattam őket, és úgy látom, a most serdülő lányaim is előszeretettel nézegetik. Mindkettőn látszik, hogy nem egyszerű füzetek. Díszes a kötésük, az egyik fekete, a másik barna, gyöngybetűvel íródtak benne az üzenetek, a költőktől vett gondolatokat pedig gondosan kidolgozott rajzok teszik egyedivé. Ahogy lapozgatjuk, azt érezzük, hogy egy letűnt, a miénknél sokkal lassúbb és talán igényesebb világ köszön vissza belőlük.
Pixabay
Ma nem írunk ilyen szépen és csak ritkán készítünk valakinek ilyen személyre szóló rajzokat, holott ez olyan szép dolog. Mindkét emlékkönyv az 1940-es évek környékén készült el, és arról árulkodik, hogy akik akkoriban írhattak az emlékkönyvekbe, azok megtisztelve érezték magukat. A cikornyás betűk, a jól megválasztott idézetek, a gondosan megformált mondatok azt tükrözik, hogy akit felkértek arra, hogy írjon egy emlékkönyvbe, az időt, energiát áldozott erre. Az illető lehet, hogy több napig keresgette az emlékkönyv tulajdonosához legjobban illő mondatokat, majd hosszasan gondolkodott azon, mit is rajzolhatna a szöveg mellé, és az is lehet, hogy nem egyszeri nekifutásra készült el a vízfestékkel, faszínessel vagy tussal készült alkotás. Mert igen, ezeket az emlékkönyveket még tusrajzok is díszítik. Szinte már a rajzokról látni lehet, hogy lány vagy fiú írt az emlékkönyvbe. A fiúk, vagy legények, előszeretettel nyúltak a tushoz, és általában valami vicceset igyekeztek rajzolni, a lányok meg inkább a szépségre törekedtek. A fiúk sokszor valamilyen sportághoz kapcsolódó pillanatot örökítettek meg, a hölgyek viszont inkább virágokat, virágkosarakat rajzoltak. Az egyik kedvencem a nagyapám húgának, Ilonkának az emlékkönyvében található. Ez faszínessel megalkotott virágkosár, amit olyan aprólékosan kidolgozott az illető, hogy mindig rácsodálkozom a részletek finomságára. A nagymamám – akit ugyancsak Ilonkának hívtak – emlékkönyvében is van kedvencem, egy vízfestékkel készült alkotás, ami az egész oldalt elfoglalja, és amely egy gyönyörű tájat ábrázol. Nem tudom, hogy itteni vidéket láttat-e, vagy elképzelt helyet, de szívesen elmennék oda.
Az emlékkönyvekben szépek a megszólítások is. Kedves, drága Ilonkának szólítják őket, és ha személyesen a beírás készítőjétől származnak a mondatok, akkor valamilyen szeretet is kiérződik belőlük. A vicclap is divatos volt akkoriban, úgyhogy mindkettőben találhatók vicces kis beírások, de azok is igazán diszkrétek.
Mivel az Ilonkák emlékkönyveit mindig nagyon szerettem, én is nyitottam emlékkönyvet valamikor az általános iskolás éveim alatt, és természetesen az is ott sorakozik a polcon. Egy szépen borított, törtfehér lapokkal fűzött füzetet kaptam a szüleimtől, és azt adtam körbe az osztálytársaimnak az 1990-es évek elején, de az oldalai már korántsem sikeredtek olyan díszesekre. A kilencvenes évek gyerekei kevésbé voltak igényesek ilyen szempontból. Rajzoltak is, írtak is bele, de nem születtek olyan kis remekművek, mint az 1940-es években. Aztán elmúlt harminc év, és tavaly az én kislányom is körbeadott egy ilyen emlékkönyvet a barátai körében, és sajnos azt tapasztaltuk, hogy a mai gyerekeknek fogalmuk sincs arról, mit írhatnának egy ilyen füzetbe, hogyan kellene ehhez viszonyulni, úgyhogy kicsit csalódottan félbehagytuk az emlékkönyv körbeadását.
Úgy látszik, ez nem az emlékkönyvek ideje.
Nyitókép: Pixabay
