HETI KÖRKÉRDÉSÜNK
Hol újévezik az idén?
Befizettünk párommal egy újévi bulira, egy szórakozóhelyen/étteremben szervezik…..0%
Szilveszter éjszakáján otthon leszünk a családdal…..75%
Külföldre utazok ismerősökkel, barátokkal…..0%
Nem újévezek…..25%
A www.magyarszo.rs olvasóinak szavazatai alapján
Gyerekként szerettem a szilvesztert. Sőt, vártam. Élmény volt fennmaradni éjfélig, különlegesnek számított, hogy ilyenkor szabad későn lefeküdni. Gyerekpezsgőt ittunk, koccintottunk, és volt valami ünnepélyes abban, hogy közben elhittük, most tényleg történik valami. Az év vége akkor még nem jelentett számvetést, nem kellett visszanézni, nem kellett mérlegelni, mi sikerült és mi nem. Csak egy játékos határvonal volt, eddig tartott az egyik év, most jön a másik.
Később, fiatal felnőttként is szerettem a szilvesztert. A bulikat, a házibulikat, a klubokat, a városi forgatagot. Az ismerkedést, a nevetést, azt az érzést, hogy minden nyitott, minden lehetséges. Szerettem azt, hogy egy estére el lehet engedni mindent. Akkor még jól állt a kötelező öröm, a hangos zene, a zsúfolt terek, a „ma mindent szabad” logikája. Nem zavart, hogy túl sok az ember, túl sok az inger, túl sok az elvárás.
Aztán valami megváltozott. Nem egyik évről a másikra, nem egy konkrét pillanatban, inkább lassan, észrevétlenül. Ahogy egyre idősebbé váltam, a szilvesztert egyre inkább nyűgnek éreztem. Kötelező programmá. Olyan estévé, amikor muszáj jól érezni magunkat, „muszáj” bulizni, örülni, még akkor is, ha éppen nincs minek. Mintha az év összes elmaradt örömét egyetlen éjszakára próbálnánk besűríteni, mintha az időpont önmagában garancia lenne a boldogságra.
Ki kell találni, merre induljunk, hol lesz jó buli, miben és kikkel menjünk. Felmerül, hogy külföldre menjünk-e, kell-e szállást foglalni, hogyan oldjuk meg az evést, az ivást, ki vezet, és mikor indulunk haza. Legyen tűzijáték, vagy inkább maradjon el? Ezek a kérdések egy idő után nem izgalmasak, hanem fárasztóak. Nem lehet csak „lenni”, mindig „csinálni” kell valamit. Mintha az év utolsó estéjén különösen tilos lenne megállni egy pillanatra.
Őszintén szólva, már nem szeretem a szilvesztert. Volt olyan év, amikor egyszerűen átaludtam az egészet. Nem tiltakozásból, nem dacból, hanem azért, mert nem érdekelt. Most sem érdekel különösebben. Talán az egyik legfurcsább szokásnak tartom, mintha egyetlen éjszakára akarnánk ráerőltetni mindarra az örömöt és reményt, amit az év közben nem sikerült megélni. Mintha éjfél után automatikusan jobb emberré, sikeresebbé, boldogabbá válnánk.
Értem, hogy régen, régi kultúrákban miért volt fontos az év fordulója. A fény visszatérésének ígérete, a túlélés ünnepe, az újrakezdés lehetősége. Azt is értem, hogy ma miért kapaszkodunk bele ebbe az éjszakába. Csak éppen nem érzem magamban azt a fajta lelkesedést, azt a belső késztetést, hogy ünnepeljek, számoljak vissza, pezsgőt bontsak.
Nem vagyok ezzel teljesen egyedül. Az elmúlt években több felmérés és cikk is arról szólt, hogy sokan inkább kihagyják a szilveszteri bulizást. Nem mennek sehova, nem virrasztanak hajnalig, nem keresik „életük partiját”. Otthon maradnak. Pihenni akarnak. Kényelmes ruhában lenni. Nem akarnak a hidegben ácsorogni, nem akarnak háromszoros árat fizetni egy vacsoráért, nem akarnak rossz pezsgőt inni csak azért, mert ilyenkor „ez a szokás”. Nem hiányzik nekik a kényszeredett éjféli csók, a másnapos január 1-je, a bizonytalan hazajutás, a veszélyes utak. Inkább alszanak egy jót. Ezzel én is nehezen tudok vitatkozni.
Ebben nyilván szerepe van annak is, hogy édesapám egy évvel ezelőtt, december 30-án hunyt el. Az elvesztését még nem dolgoztam fel. Így a szilveszter számomra nem lezárás, nem ünnep, hanem emlékeztető. Ahogy közeledik az év vége, egyre rosszabb a kedvem, és nem a pezsgő vagy a tűzijáték hiányzik, hanem az, aki már nincs itt. Ilyenkor nem vágyom lármára, nagy társaságra, hangos nevetésre. Inkább csendre. Arra, hogy ne kelljen erősnek látszani, ne kelljen mosolyogni, ne kelljen az ünnep elvárásainak megfelelni.
Talán ezért érzem most igazán közel magamhoz azt a gondolatot, hogy otthon is lehet jót szilveszterezni. Nem nagy partikban, nem kötelező örömben, hanem úgy, ahogy az embernek valóban jólesik. Szűk körben, biztonságos térben. Az otthoni szilveszternek megvannak az előnyei: nincs rohanás, nincs megfelelési kényszer, nincs zaj. Nem kell alkalmazkodni senkihez, nem kell programot gyártani. Otthon lehet beszélgetni, társasjátékozni, filmet nézni vagy egyszerűen csak hallgatni. Lehet enni valami egyszerűt, koccintani vagy nem koccintani. Nem kötelező semmi. Az este nem attól lesz értékes, hogy hangos, hanem attól, hogy őszinte.
Ez a csendben megélt szilveszter számomra mindennél többet jelent. Egy kanapén ülve, beszélgetve, hallgatva, vagy csak csendben átlépve az új évbe. Nincs nagy elhatározás, nincs hangos visszaszámlálás. Csak az az érzés maradt, hogy nem vagyok egyedül, és ez elég.
Nekem most ilyen a szilveszter. Emlékek felszínre törése, lassú számvetés, csendes jelenlét. Nem látványos, nem irigylésre méltó, de valódi. Bár nehéz elképzelnem, bízom benne, hogy egyszer újra tudok rajongani érte. Nem feltétlenül a buliért, a zajért, hanem azért az egyszerű, gyermekkori érzésért, hogy valami lezárult, és valami új kezdődik.
Nyitókép: Fotó: Freepik.com
