2024. február 20., kedd
RECENZIÓ

Disznók, pockok, varjak, kukacok

Vladan Matijević: Pakrac

Az empátiahiány, az erőszak és a hitvány eszményképek korát éljük. Az ideológiák teljesen kiüresedtek, az ember értelemkrízisbe süllyedt, a különböző megjelenési formában jelen lévő agresszivitás képezi a legfőbb erőt, ami még képes tényleges társadalmi dinamikát kifejteni. Csakis a gonosz szolgálatában, amely csábereje révén egyre vonzóbbá válik a széles tömegek részére. Nem egyszerű feladat megtalálni az emberségeset az általános embertelenségben.
A fenti szavakkal lehetne a legtalálóbban összefoglalni Vladan Matijević Pakrac című regényét. Új kötetében a szerző pontosan ott folytatja, ahol Sloboda govora (Szólásszabadság) című előző művében abbahagyta. Akkor egy újságíró-gyilkosságból kiindulva abszurd történetbe sűrítve tárta elénk lepusztulásunk rövid krónikáját, most pedig olyan sötét és fájdalommal teli társadalomképet rajzolt, amitől az olvasót kirázza hideg – csak azért nem nevezzük disztópiának ezt a történetet, mert kísértetiesen emlékeztet a valóságra, amelyben élünk.

A regény elbeszélő hőse megjárta a pakraci harcteret, jelenleg egyedül él egy fegyverekkel teli garzonlakásban, és szerény rokkantsági nyugdíjból tartja fönn magát. A mentálisan labilis férfi nap mint nap a Đeram piac előtti téren tölti az időt egy csoport félresiklott életű figura társaságában. Sámlira áll, és jelszavakat skandál a járókelőknek. Ismerősei zömében korunk lecsúszott antihősei: kábítószerfüggők, alkoholisták, utcai zenészek, régiségárusok, rendőrségi besúgók, háborús veteránok, deviza- és drogdílerek, piti bűnözők, koldusok, viszonteladók, és egyéb outsiderek, de megfordulnak errefelé anarchisták és szenzációhajhász újságírók is.

Az adott közeg plasztikus ábrázolásával kitapinthatóvá válik a háborús évek alatt és után anyagilag elszegényedett és morálisan lezüllött Belgrád (Szerbia) képe. Az átfogó erkölcsi hanyatlást leginkább az értékek szétporladása és a mindennemű erőszak társadalmi elfogadása jelzi. A beszámíthatatlan hős beszélyét Pepinek, kegyetlenkedéseiről elhíresült háborús bajtársának címezi. A magáról és az utca emberéről szóló monológjaiba rendszeresen beszivárognak a háború alatt a nyugat-szlavóniai Pakracban lejátszódott véres jelenetek, akárcsak a megszállottan követett fekete krónikás hírek, nem csoda, hogy a főhősön egyre inkább elhatalmasodik a vágy, hogy beilleszkedési szándékkal ő is meggyilkoljon valakit.

A Pakrac elbeszélő hőse rendkívül összetett karakter, ami megnyilvánulásaiban is tökéletesen tetten érhető: gondolatai az őrület kibontakoztatásától kezdve a meditatív merengéseken keresztül az éleslátásról árulkodó társadalmi elemzésekig terjednek. Remek írói fogás, hogy a megtapasztalt események és hírek az erősen traumatizált veterán pszichéjén szűrődnek keresztül, aminek következtében a nyugat-szlavóniai harctéren megtapasztalt szörnyűségek a hős fejében kivetítődnek a mára. Ennek révén az elhangzottakat, ha úgy akarjuk, szó szerint is érthetjük, ha meg úgy akarjuk, egy sérült elme játékának is betudhatjuk. Kétségtelenül az ő személyiségének a többrétűsége képezi az alkotás legfőbb erejét.

A főhős beszámolóiban nem ritkán kegyetlen társadalomkritikát fogalmaz meg Pepi nevezetű (mint gyorsan kiderül: imaginárius) társának. Többek között megtudjuk, hogy „itt a kultúra, az oktatás, a tájékoztatás, az igazságosság, az egészségvédelem, a demokrácia, a nevetés, a sírás… szimulációja zajlik”. Ezenfelül „az egész nemzet ártatlanságot színlelt, annak ellenére, hogy annyi minden arra utalt, hogy bűnös”. A honi szociális politika kapcsán kifejti, hogy „a beteg gyerekeket mostanság az utcán és SMS üzenetekkel összegyűjtött önkéntes adományokból gyógyítják, az állam csak az egészségesekbe és erősekbe fektet”. Azt is elárulja, hogy mára „Belgrád szörnyeteggé lett”, „ebben a városban az embereket csak a politika és a fekete krónika érdekli”, „itt az anyák a fiúgyermekeiket közismert bűnözőkről nevezik el”. A közbiztonság kapcsán megállapítja, hogy „Belgrádban a huligánok és a bűnözők büntetlenül bármit megtehetnek”, és figyelmeztet, hogy „senkivel sem szabad manapság tréfálkozni, itt minden ember időzített bomba”.

A mű a gonosz komplex mivoltával és különböző megnyilvánulási formájával szembesít. Mindenekelőtt a gonosz létrejöttének misztériumát fejtegeti: a családi körben szökken szárba, társadalmi interakció révén keletkezik, belső kódoltság útján csábítjuk magunkhoz, a tetteinkkel keltjük életre vagy csak egyszerűen kiválaszt valakit magának és megszállja. A regény azt sugallja, hogy világunkban, ahol minden irányból manipulálva vagyunk, bár lépten-nyomon belebotlunk, a gonosz rejtőzködik, álarcot visel, folyamatosan átváltozik, be van csomagolva, mint egy ünnepi ajándék. Nem könnyű felismerni. Nem véletlen, hogy a főhős mindvégig ütközteti a benne lakozó és a külvilágban tapasztalt rosszat.

A regény hasonul a magában feldolgozott társadalmi közeghez: sötét és abszurd, az egyetlen feloldozást ebben a sűrű szövetű, komor prózában a groteszk szituációk fanyar humora és a jugoszláv fekete hullámot idéző szellemiség jelenti. A regény lélegzetelállító hangulatát az író a szuggesztív narrációval éri el, amit időről időre expresszív képekkel tűzdel meg, egybemosva múltat és jelent, amivel szimbolikusan is alátámasztja azt a regényben elhangzó megállapítást, miszerint „Pakrac és fiai még sokáig élni fognak utcáinkon és tereinken, a lelátókon és a parkokban”. A hős által rendszeresen emlegetett disznók, pockok, varjak, kukacok pedig visszatérő motívumként elevenítik fel újra meg újra a háború poklát.

A kilencvenes évek eseményei több nemzedéknek is a meghatározó életélményét képezik. Vladan Matijević műve érzékletesen formázva meg a gonoszt, lehengerlő művészi erővel mutat rá, hogy a szerb társadalom három évtized után sem szabadult meg a vészterhes múlttól. A regény tanúsága szerint ez a mulasztás egy olyan közegben, amelyben a politika a társadalom összes pórusába befészkelte magát és a legtöbb emberi kapcsolatot megmérgezett, az okosnak nevezett technológiák szülte általános érdektelenséggel párosulva olyan (újabb) értékválságot szült, aminek következményeit nap mint nap érzékelhetjük a közbeszédben, a médiatartalmakban és nem utolsósorban a fekete krónikában.

Nyitókép: Laguna, Belgrád, 2023, 312 oldal