Az írás feltalálása forradalmi esemény volt, lehetővé tette a gondolatok lejegyzését, megörökítését és továbbadását, átörökítését a kortársaknak és az utókornak. Egyes kutatók már az őskori barlangrajzokat is az írás előfutárának tartják, ám az biztos, hogy időszámításunk előtt négyezer évvel már használták az ékírást. Az agyagtáblákba karcolt/vésett, szillabikus rendszernek nevezett szótagírást könyvekként használták, rengeteg darab maradt fönn belőlük az utókornak. Az írás civilizációs szükségletnek bizonyult, idővel minden nép (civilizáció) kialakította a maga írásmódját, a hieroglifákat, a képírást, a fogalomjelölő alakzatokat, vagyis a logografikus írásmódokat, a rúna-, a csomó- és rovásírást, innét már csupán egy (történelmi) lépés kellett az ábécék kialakításához, amelyekből környezetünkben a görög, a latin és a cirill bizonyult legmaradandóbbnak. Európában ma is ezeket használjuk. A kínai kalligráfia több ezer írásjelet használt, de mára ezt is egyszerűsítették, hiszen az ábécék kifejlesztésének a célja az volt, hogy minél többen elsajátítsák az írás és vele együtt az olvasás tudományát. Az arab ábécének mindössze 28 betűje van, noha az írásuk ornamentális, szemet gyönyörködtető jellegű, a héber írásnak ennél is kevesebb, csupán 22 betűje van, amelyek a mássalhangzókat jelölik. Törökországban 1932-ben betiltották az arab írásmódot, és a latin írás 1928 óta kötelező, ám a mai turisták számára a bazárokban készítenek díszes, kacskaringós arab írásjelekkel ellátott emléktárgyakat. Manapság a mindennapi kommunikációban a betűkkel történő fogalmi közlés visszaszorulni látszik a képi ábrázolással szemben – mintha a betűktől visszafelé haladnánk a barlangrajzokhoz – az emberek előregyártott grafikai elemekkel, szmájlikkal, emojikkal (emotikonokkal, érzelmi ikonokkal – ezekből 3500 áll rendelkezésre, közel mint ahány alakzata volt a kínai írásnak) fejezik ki érzelmeiket, esetleg szelfikkel illusztrálják hangulatukat, és mondatok helyett szótagokat, még inkább fotókat küldenek egymásnak. Nem friss, de mindmáig érvényes felmérés igazolja, hogy Szerbiában minden harmadik tanuló funkcionális analfabéta, vagyis nem csupán a szövegértéssel, hanem magával az olvasással is problémája van.
Az írás mindig is praktikus célt szolgált, az uralkodók a javaikat, birtokaikat, az adók behajtását tartották nyilván általa, írnokaik törvényeket, előírásokat, rendeleteket jegyeztek le és továbbítottak az alattvalókat irányító megbízottak felé. A korabeli jelenségek írásbeli megörökítése megteremtette a történelemírást, a mítoszok, legendák lejegyzése pedig a szépirodalmat. Az írás forradalma véget vetett a Homérosz-típusú elbeszélők hegemóniájának, az emlékezetet lecserélte az olvasás. A kézzel másolt könyvek kiváltságát a nyomtatás forradalma törte meg, ami viszonylag sokak számára és viszonylag megfizethető áron népszerűsítette a szóbeli elmondást helyettesítő írást.
Az írás kialakulása megteremtette az írástudók rétegét, velük párhuzamosan az olvasókat, majd létrehozta a szépírók kasztját, ugyanis az ókori krónikások, történészek és filozófusok a tények mellett a fikciót is bevonták írásműveikbe, elültetvén így a mai fikciós szépirodalom csíráját. Arról sem kell megfeledkezni, hogy az írás mindig szoros kapcsolatban állt a pénzzel, a fizetséggel. Az egyiptomi írnok megélhetőséget biztosító jövedelemben részesült, amiért számon tartotta a fáraó rabszolgáit, a középkori másolóbarát ellátmányban részesült munkájáért, a nyomdászok pénzért árusították könyveiket. A szerzők se akartak kimaradni az írás tudománya és mestersége körött kialakult pénzforgásból. Pénz, vagyis fizetség hiányában nem alakultak volna ki lírai, epikai, drámai műfajok már az ókorban, nem működhettek volna mecénás nélkül a középkor udvari költői sem. Ma sincsen másként, amíg még nem mesterséges intelligencia írja a népszerű irodalmi alkotásokat, addig lesznek írók, akik mögött népes csapat áll, és mindannyian a markukat tartják. Mert informatikai forradalom ide, digitális hozzáférhetőség oda, számtalan ember munkájára van szükség, hogy az írásmű eljusson az olvasóhoz.
Nálunk, Kelet-Közép-Európában magányos foglalkozásként tételezzük az írói mesterséget. Voltak ugyan olyan elképzelések, hogy az írónak „a nép” hangját (életérzését) kell megjelenítenie, ezért tapasztalatszerzés érdekében le kell szállnia a nép közé (mintha egyébként elefántcsonttoronyban élne). A végeredmény ugyanaz: az író akár meghallotta a „nép szavát”, akár nem, leült íróasztalához és papírra vetette a művét. Ezt követően irományát eljuttatta a kiadóhoz, amely, ha látott benne fantáziát, megjelentette. A munka során mindenki keresett, a kiadóvezető, a szerkesztő, az olvasószerkesztő, a lektor, a tipográfus, a könyvtervező, a borító tervezője, a nyomda, a papírgyár, a szállító, a forgalmazó, a boltos, aki a kiadványt végülis eladta. Jó esetben a szerző is részesült a pénzből, igaz, ő csak keveset kapott, hiszen alkotás közben úgyis magányos, egyedül van gondolataival, nem kísérti az anyagiasság.
Irodalomtörténészként, kritikusként, alkalmi szépíróként be kell látnom, hogy az írói elmagányosodás gyakorlata más helyeken nem honos. Egyre több olyan könyv kerül kezembe, amelyek szerzője a kiadványt köszönetnyilvánítással kezdi, vagy fejezi be. A szerényebbek a szüleiknek adnak hálát, hogy egyáltalán világra jöhettek, vagy a családjuknak, mert lehetővé tették számukra a mű létrehozásához szükséges csendet és elmagányosodást. Aztán akadnak olyanok, akik az írás során kapott hasznos tanácsokat köszönik meg, ezek lehetnek akár tudományos információk, akár cselekménybonyolítási ötletek, egyaránt annak jelei, hogy az író nem magányos többé munkája során. Ez, ha nem is evolúciós változás, de az írói foglalatosság fogalmának átértékelődési lenyomata. A szerző által tett köszönetmondásokat annak ellenére végig szoktam olvasni, hogy sem az írót, sem az általa említett személyeket nem ismerem, inkább az érdekel, az érintett személyek mivel járultak hozzá az irodalmi mű megszületéséhez. A lista olykor több könyvoldalt is kitesz, belefáradok a felsorolásokba. Az említett szakmai és megformálási tanácsadók mellet, feltűnik az író ügynöke, aki még az elkészületlen kéziratot is el tudja adni, a kiadót képviselő személyek feltétlenül – hiszen tőlük jön a pénz – a szerkesztő, valamint a szerkesztőségben dolgozók mindegyike név szerint, az előolvasók, legyenek azok profik, vagy barátok, majd a könyv forgalmazói, a bemutatókat szervező menedzserek... még jó, hogy az írót fuvarozó taxisok, meg a könyvet szállító sofőrök neve nem szerepel a köszönetnyilvánításokban.
Az író munkája viszont nem igazán változott évszázadok alatt. Továbbra is a mű létrehozása a feladata, csakhogy már nem egy csapat, hanem egy teljes iparág építkezik erre a munkára. Azzal a céllal és feladattal, hogy pénzt teremtsen belőle. Mivel az olvasó is pénzt ad a könyv megvásárlásakor, joggal várná el, hogy az író az olvasónak is köszönetet mondjon!
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
