Az orosz mérnökök elővették a közlekedéstechnika talán legvitatottabb és legambiciózusabb elképzelésének terveit: nukleáris meghajtású mozdonyról gondolkodnak. A témát Kirill Lipa, a Transzmasholding vezérigazgatója vetette fel az AMTEXPO 2026 fórumon, ami a sajtóban azonnali találgatásokat indított el arról, hogy egy konkrét fejlesztési projektről van-e szó, vagy inkább egy szimbolikus stratégiai üzenetről egy átalakulófélben lévő világban.
Bár a bejelentés sokak számára meglepőnek tűnt, a nukleáris mozdony koncepciója korántsem új. Oroszországban már 2011-ben is felmerült az ötlet: akkor a Roszatom és az Orosz Vasutak elméleti modelleket és műszaki tanulmányokat vizsgáltak, ám a kezdeményezés nem jutott túl a tervezés fázisán. Nem készült prototípus, a projekt fokozatosan lekerült a napirendről.
A későbbiekben a nukleáris meghajtású mozdonyt egyes elemzések a Barguzin nevű vasúti rakétarendszerrel hozták összefüggésbe. A feltételezések szerint egy nukleáris energiaforrással működő szerelvény szinte korlátlan autonómiát biztosíthatna egy ilyen stratégiai fegyverrendszer számára. A Barguzin-programot végül elvetették, így az atommozdony ebben az elképzelésben is elvesztette gyakorlati jelentőségét.
A gondolat gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak vissza, egészen a hidegháború időszakába. A Szovjetunióban a múlt évszázad hetvenes és nyolcvanas éveiben több katonai és ipari intézet is vizsgálta annak a lehetőségét, hogy egy kompakt, nukleáris reaktort építsenek be egy erősen páncélozott vasúti platformba. A hatalmas szovjet területek, különösen Szibéria és a Távol-Kelet logisztikai kihívásai miatt az autonóm, üzemanyag-utántöltést nem igénylő megoldások kifejezetten vonzónak tűntek. A koncepció elsősorban a vasúti rakétarendszerekhez és extrém katonai forgatókönyvekhez kapcsolódott. Mindezek ellenére még a kockázatokat viszonylag nagyvonalúan kezelő, szovjet doktrína keretein belül is túl bonyolultnak és veszélyesnek ítélték meg a projektet. A reaktor hűtése, a személyzet és a civil lakosság védelme, valamint egy esetleges baleset vagy szabotázs beláthatatlan következményei végül ahhoz a döntéshez vezettek, hogy a nukleáris meghajtás szárazföldi-vasúti alkalmazása nem életképes.
Hasonló elképzelések az Egyesült Államokban is megjelentek. A legismertebb ezek közül az X–12 jelű nukleáris mozdonyterv, amely egy majdnem 48 méter hosszú, mintegy 360 tonna tömegű járművet irányzott elő. A cél az volt, hogy gyakorlatilag megszakítás nélküli energiaforrást biztosítsanak katonai és logisztikai feladatok végrehajtásához. Az amerikai mérnökök és katonai tervezők azonban hasonló következtetésre jutottak, mint szovjet kollégáik: a vasúti balesetek, kisiklások vagy támadások esetén jelentkező biztonsági kockázatok elfogadhatatlannak bizonyultak. A dízel-elektromos, majd később a gázturbinás mozdonyok fejlődése feleslegessé tette a nukleáris alternatívát.
A nukleáris meghajtás napjainkig szinte kizárólag a tengeri közlekedésben – tengeralattjárók és jégtörő hajók esetében –, valamint az űrkutatásban maradt meg, ahol az előnyök egyértelműek, a kockázat pedig jobban kontrollálható.
Az AMTEXPO 2026-on elhangzott kijelentés mégis azt sugallja, hogy Oroszországban ismét feszegetik a technológia határait. Egyelőre nem világos, hogy valódi fejlesztés előkészítéséről van-e szó, vagy inkább egy politikai-gazdasági üzenetről, amely a figyelmet az energetikai autonómia növekvő jelentőségére irányítja. A nukleáris meghajtású mozdony egyelőre technológiai vízió, a hidegháborús ambíciók emlékezetes, máig nem megvalósult példája.
