Idén februárban foglalkozássorozat indult Zentán változókorban lévő nők számára azzal a céllal, hogy az érintettek szakember vezetésével támogatást nyújtsanak egymásnak ebben a nehéz és tabuként kezelt életszakaszban, és megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal. A foglalkozásokat Bollók Eperjesi Éva mentálhigiénés segítő és Polyák Hajnalka képzésben lévő mentálhigiénés segítő vezették. A nyolcalkalmas csoportmunka tapasztalatairól Polyák Hajnalkát kérdeztük.
Mi hívta életre ezt a csoportot?
– A Változásban elnevezésű mentálhigiénés kiscsoportos foglalkozás változókorban lévő nők részére jött létre. Az alapötlet tulajdonképp egy szabadkai képzési alkalmon fogalmazódott meg bennem, ugyanis a Károli Gáspár Református Egyetem mentálhigiénéssegítő-képzésének a hallgatója vagyok, és a program keretében projektmunkát kaptunk feladatként. Jómagam kilenc éve léptem a perimenopauza időszakába, tehát megtapasztaltam mindazokat a küzdelmeket, amelyekkel szembe kell néznie egy érintett nőnek. Láttam azt is, hogy építő lenne erről közösségben beszélgetni, őszintén, tabuk nélkül, egymást segítve, mindenféle ítéletet mellőzve. A foglalkozással tehát a célom egy erős, támogató női közösség kialakítása volt, akik akár hosszú távon is megtartják majd egymást a nehézségeikben.
Miről szóltak a találkozók, és kik vettek rajta részt?
– A kiscsoportos alkalmakra több mint tízen jelentkeztek, a környező városokból is érkeztek, és aktívan, lelkesen vettek részt mind a nyolc foglalkozáson, amelyeket Bollók Eperjesi Éva mentálhigiénés segítővel moderáltunk. A Változásban programnak adtunk egy szimbólumot, ez a piros esernyő: a változókori női közösség védőhálójának, támogatásának a jelképe. Mindegyik találkozónak más tematikája volt, természetesen a változókori megéléséket vizsgálva. Beszéltünk a gyermekkori tapasztalatokról, az anya-lánya kapcsolat milyenségéről, elemeztük, vajon ekkor megjelent-e a tabusítás a beszélgetésekben, majd kitértünk a változókor testi és lelki tüneteinek a ránk és a környezetünkre gyakorolt hatására, és azt sem rejtettük véka alá, hogy egyeseknek ez az életszakasz normatív krízist jelent. Szóltunk a testkép és a nőiesség alakulásáról, az önértékelés, valamint a helyzet- és önelfogadás mikéntjéről is. Mivel minden változás hatással van a kapcsolatainkra, fontosnak tartottuk, hogy azok alakulását is górcső alá vegyük. Megnéztük, mennyire jellemzi ezt a periódust ma a tabusítás, vajon tudunk-e, merünk-e róla kellőképpen kommunikálni, és azt is, milyen támogatásra számíthat egy érintett nő. Törekedtünk rá, hogy a mély, gondolatébresztő programba kreatív, élménypedagógiai elemeket is építsünk, ami láthatóan sok örömet adott a résztevőknek. A foglalkozásaink a Zentai Alkotóházban zajlottak, kétheti rendszerességgel, nyolc alkalmon át.
A program lezárása után hogy látod, mekkora szükség van arra hogy ezzel a témával ebben a formában foglalkozzanak a nők?
– Már a második találkozón megjelent egy kezdeti csoportkohézió, ami később csak tovább erősödött. A jelenlévők empátiával fordultak egymás felé, és nyíltan beszéltek a bennük rejlő érzelmekről. Kimondták, hogy több felismerés is született bennük, ami hasznos a további életükre nézve. Legfőképp arra ébredtek rá, hogy a küzdelmeikkel nincsenek egyedül, azaz más nők is szenvednek változókori hangulatingadozásoktól, kontrollvesztéstől vagy egyéb tünetektől. Ez megkönnyebbülést hozott az egyéneknek, és csoporttá alakított tizenpár, addig egymás számára majdhogynem ismeretlen nőt. Ráébredtek arra is, hogy a változás, az új életszakasz, a sok új tapasztalat és az ezekből fakadó bölcsesség számukra rengeteg új esélyt hoz, és meg kell tanulniuk ezeket kiaknázni. Ebben is segíthet a csoportmunka, amelynek során egymástól mindig tanulunk. Úgy hiszem, ez a Zentán egyedülállónak mondható női foglalkozássorozat is azt bizonyítja, hogy a kényes, olykor fájó dolgokról beszélni kell, természetesen egyáltalán nem mindegy, miként, kivel és hol. Hiszem, hogy a tapintat, az értő figyelem és az empátia segít, hogy felszabaduljunk, és merjünk szólni arról, amiről ez idáig talán a belénk táplált szégyenérzet miatt nem voltunk képesek. Azzal, hogy kimondjuk, megbeszéljük mindezt, könnyebbé válhat a teher, főleg ha már nem egyedül cipeljük tovább azt.
Lesz-e folytatás?
– Istennek hála, jó visszajelzéseket kaptunk a résztevőktől, akik kérik a közös munka folytatását. Mindenképp tervezünk még hasonló programokat, akár újabb csoportokban, akár az eddig kialakult, összeszokott csapatban. Egyik természetesen nem zárja ki a másikat. Igény szerint más, környező települések női közösségeivel is szívesen dolgoznánk.
Nyitókép: Horváth Zsuzsanna felvétele
