A vicinálisok igaz rég eltűntek ebből az országból, az újvidéki vasúti pályaudvaron mégis felfedeztünk egyet. Néhány vagonjával ott vesztegelt a második peronon, és Szabadkára készült.
Felmásztam az idősebbek számára komoly erőfeszítést követelő rendkívül magas lépcsőkön és sorra vettem a fülkéket. Ha már a külcsín felett lemondóan elmentem, mert megszoktam, hogy már a vonatokat is össze-vissza mázolják, fenn már tűrhető fülkét kerestem. A piros bársony ülések még megnyugtatóak voltak, de amikor leültem az elsőre, porfelhő emelkedett fel alólam. Mentem tovább a folyosón. A második fülkében fehér fejtámasztó volt ugyan, ám olyan piszkos, hogy undorodva mentem tovább. A harmadikban ki volt szakítva az országunk bizonyos tájait népszerűsítő üvegtábla (valószínűleg azért, mert azok a képek a kivált jugoszláv köztársaságok tájait ábrázolták). Más választás nélkül az ötödik kupéba beültem, lesz ami lesz. Rándult néhányat a vonat s elindultunk.
Személyvonat, minden sarkon megáll. S amit előre tudtam, bizonyos, hogy nem érkezik meg Szabadkára időben. Beletörődtem. Abba viszont már nem, hogy az ülés karfája az ölembe esett. Így poroszkáltunk, meg-meg álltunk, egyszerre pedig, valahol Topolya előtt, úgy kezdett ugrálni velünk a vonat, mintha a tenger hullámain haladna. Tengeribetegséget kapunk? Nem, csak kezdett álomba ringatni bennünket a vonat. Mint a bölcsőben. Tartott ez vagy tíz percig, nyilván a rossz sínek következtében. Húsz perc késéssel bedöcögtünk Szabadkára.
A visszatérés este 7.20-kor még izgalmasabb volt. Az előállt szerelvény színe néhol kék volt, de a vagonok oldalán leginkább hatalmas színes rajzok éktelenkedtek. Vajon kinek tetszik ez az irka-firka? Miért kell így kifesteni a vonatokat? Az igazi kiábrándulás ezután következett. Villamoskocsihoz hasonló vagonokból állították össze a "vicinálist", mert a mennyezetről a villamosból ismert fogódzkodók lógtak, az ülések pedig kemény műanyagból készültek. Irány a következő vagonokba, hátha ott találok kényelmes, legfőképp puha üléseket. Hiába, az egész szerelvényben kemény, műanyag üléseket találtam. Jaj lesz a fenekemnek, gondoltam, s leültem az egyikre. Kint kemencei meleg lett, levegőért kapkodtam, mivel a kalauz sorra becsukta az ablakokat, kitört ugyanis a vihar. Hatalmas durranással csapott ki a vonat transzformátora, Újvidékig úgy hússzor. Mindig megrándultam, akkorát csattant a villamosberendezés. S kialudt a villany. Aztán talán kicserélték a biztosítékot, kigyúltak a lámpák. Egyszer csak vizet érzek alattam! Felfedeztem, hogy a zárt ablak rossz szigetélésén csurog be a víz és gyülemlik alattam. Felpattantam s a vizes nadrággal átültem egy másik ülésre. Megnéztem az órát, még csak Verbásznál tartottunk, holott már Újvidék közelében kellett volna lennünk. Vizes nadrág ingere: gyerünk a toalettbe. Első vagon, második, harmadik, negyedik, vécének nyoma sincs. Jön egy kalauz, kérdezem, hol lehet, mire azt mondja, az első vagonban. Ha muszáj, vállalom a folyton mozgásban levő átjárókat, két-két vagon között zuhog az eső. A felettem levő ponyva több helyen is lyukas. A vécében lecsücsülhet az ember. Vízcsap nincs.
Gyerünk vissza. Tizenegy tájban berobogunk Újvidékre. Majd négy óráig tartott az utazás.
Nem utaztam a háború előtti és utána is a délen még sokáig közlekedő vicinálison, de azt hiszem nem volt ilyen kellemetlen az utazás, mint a 21.századbeli újvidéki vonatokkal.
