Vannak hobbik, amelyek időről időre visszatérnek az életünkbe. Nálam ilyen a kertészkedés. Kétévente biztosan elkap a hév, hogy ültessek valamit, aztán vagy sikerül, vagy nem. Idén azonban másképp vágtam bele. Nem azzal a hozzáállással, hogy „majd lesz valami”, hanem próbáltam odafigyelni arra, mire van szükségük a növényeknek. Úgy tűnik, ezt meg is hálálják. Március végén kezdtem a veteményezést, ma pedig már napról napra új meglepetés vár a kertben. Nehéz elmagyarázni annak, aki még nem próbálta, milyen érzés végigsétálni a sorok között, és felfedezni valami újat. Észrevenni az első uborkát, tököt vagy leszedni egy maréknyi friss borsót, amiből leves készül. Pedig semmi különös nincs benne. Mégis van valami jóleső abban, amikor az ember azt eheti, amit néhány hónapja még csak magként dugott a földbe. A munkanapok végén természetesen nincs mindig kedvem kimenni a kertbe, sokszor inkább ledőlnék a kanapéra, és nem csinálnék semmit. Aztán mégis kint kötök ki. Kapálok egy kicsit, kihúzom a gazt, kacsozok, locsolok, csemegézek. Közben szól a zene, a szomszéd átszól a kerítésen, és a nap lassan lebukik a házak mögött. És mire végeznék, mindig rájövök, hogy miközben a kertnek szüksége van a gondoskodásomra, nekem arra a csendre és lassúságra van szükségem, amit ott találok meg. Sokan mondják, hogy a mai rohanó világban nincs idejük ilyesmire. Én inkább úgy látom, hogy arra, ami örömet ad és kikapcsol, előbb-utóbb mindannyian megpróbálunk helyet szorítani az életünkben.
