– Tisztítsuk meg Szerbiát! – harsog a televízió, a rádió, az újságok, az óriás plakátok. – Nagyon helyes – morfondírozok magamban, csak első hallásra, látásra nem tudom, mire is gondolnak, akik a hírverést csinálják. Teljesen egyetértek velük, mert tényleg rengeteg tisztítani való ebben az országban, de nem tudom, a korrupciótól, a bunkó politikusoktól, vagy a rengeteg bűnözőtől.
Kiderül, ilyen messzire még nem jutottunk el, még csak a szemétnél tartunk. Mintegy négyezer illegális szeméttelepet tartanak nyilván, s már néhány városban a diákok, a köztisztasági vállalatok igyekeznek összeszedni a temérdek hulladékot. Azonban, attól tartok, hogy alig vonulnak el rakományukkal, lesznek, akik gondoskodnak arról, hogy ne tisztítsuk meg környékünket. Milliónyi rágógumi hever az utcán, a fiatalok egyszerűen eldobják a fagylaltos papírokat, a fákon szeméttel teli nejlonzacskók lógnak. A Čistoća munkásai nem törődnek azzal a szeméttel, amely a szemetes kukák mellett halmozódik fel. A kukák közelében parkoltam a kocsimat, másnap négy zacskót találtam szeméttel a tetején. Polgártársaink lusták a kukák közelébe menni, néhány méterről dobják szemetüket a kukákba. Ha eltalálják. Legtöbbször mellé céloznak,de ez nem zavarja őket. Mennek tovább.
A Kosta Trifković iskola előtt haladok el. Három kislány előttem haladva majszolja a kiflit s szemrebbenés nélkül eldobja a papírt, amibe a pék becsomagolta. Mérgemben felvettem a papírokat és a lányok elé kerülve azt mondtam nekik, mutatva, gyerekek, elvesztettetek valamit. Rám néztek, mint egy csodabogárra, s vihoni kezdtek. Mintha azt hallottam volna továbbmenve: vén hülye.
A Zmaj Ognjen Vuk egészségház rendelőjében várakozva, unalmamban kinézek az ablakon. Tekintetem épp a magas, szomszédos épület legfelsőbb teraszára téved, amikor egy asszony kilép az erkélyre, körülnéz, s amikor nem lát alatta senkit, nagy ívben ledob egy nejlon zacskót szeméttel. Ő már megkezdte a Tisztítsuk meg országunkat tömegmozgató akciót.
Attól tartok, sziszifuszi munkát kezdeményezett megint az ország. Még mindig nem pénzbüntetésben gondolkodik, hanem az Éljen május elseje! Hórukk, fogjuk meg, s vigyétek! Mintájára, amikor valóban meg lehetett mozgatni a tömegeket. Ismerősöm mesélte, Hollandiában járva a neje kidobta a kocsi ablakán az ételmaradékot, mire mellettük termett egy motorkerékpáros rendőr s megállította őket. – Asszonyom, szólt a hölgyhöz, elvesztette ezt a zacskót s visszaadta neki. – Ez a szemetelés nálunk húsz guldent ér. – S remélem, nem fogják megismételni! Nálunk a város közepén is az utcára köpik a rágót, kidobják a cigarettás dobozt, papírt, csikket s minden egyebet, ami nem kell.
Különben, a felhívás, hogy tisztítsuk meg az országot, tetszik.
