Ahogy a fotós önmagát látja
A héten készült el a Topolya a részletekben lakozik nevű, a Népkönyvtár városnapi fotópályázatának díjnyertes és különdíjas alkotásaival illusztrált 2012-es falinaptár, melyben a szegedi, azonban a helyiek számára már korántsem ismeretlen Molnár-G. Olivér két fényképe is szerepel.
Beszélgetésünket már korábban is terveztük, hiszen a pályázat abszolút győztesének őt tekinthetjük (első helyezés és a Foto Rind különdíja a legjobb szociofotóért), másrészt októberben – a Vass Borbála tanárnő által szervezett Tóth Ferenc-megemlékezés keretén belül – egy kisebb, a költő verseihez illeszkedő, műfajilag sokszínű kiállítása nyílt a topolyai Művelődési Ház kiállítótermében. Végül azonban most, a fagyos idő beálltával ültünk csak le, hogy a fiatal mérnök fotós szenvedélyéről, a kezdetekről, eredményekről, a pillanatok képbe örökítéséről beszélgessünk.
Foglalkozásodat tekintve mérnök vagy. Hogyan kerültél kapcsolatba a fotóművészettel?
– A fotózás már gyermekkorom óta jelen van az életemben édesapám révén, aki amatőr fotós és kisfilmes volt. Ő fertőzött meg ezzel a hobbival, és tudását fotós sétáink alkalmával adta át nekem. Eredetileg filmes gépekkel fényképeztem, de a nyersanyag ára miatt takarékosan kellett fotóznom, így a kísérletezésre kevésbé volt lehetőségem. A digitális technika elterjedésével fedeztem fel valójában az igazi fotózást, hiszen ekkor kezdtem el komolyabban foglalkozni vele, 2007 körül vettem meg az első tükörreflexes gépemet, azóta is kísérletezek, és autodidakta módon tanulom a fényképészetet. Mostanában kezdek visszakanyarodni a filmes technikához is, egyre többet fotózom tükörreflexes analóg géppel és a hozzá tartozó objektívekkel, illetve most ismerkedem az ún. középformátú analóg fényképezéssel.
A Tóth Ferenc verseihez kapcsolódó kiállításodon láthattuk, hogy mennyire sokszínűen fotózol, különböző irányokat követsz, egyszerre több témában gondolkodsz. A természetfotók mellett jól megférnek a szocio-, de a műemlékfotók is. Ez a már említett kísérletezés hozadéka?
– Kezdetben – lehet, hogy valamilyen szinten éppen mérnöki lényem következményeként – épületeket, műemlékeket kezdtem fotózni, mely alkotásokkal később sikeresen szerepeltem többek között a muemlekem.hu országos pályázatán (a tavalyi év legjobb 24 fotójából megrendezett budapesti kiállításon 2 alkotásomat állították ki, és az idén is már 2 képemet kiválasztották) vagy a szegedi Régi Házak fotópályázatán, ahol többek között második helyezett lettem. Időközben azonban kezdtem azt érezni, hogy valamilyen szinten számomra egyre üresebbekké kezdenek válni – a puszta épületek miatt – ezek a fotók, hogy nagyon hiányoznak az emberek. Noha persze még most is fotózok épületeket, elkezdett egyre jobban foglalkoztatni a szociofotózás. Mindemellett a családom, a gyerekeim is folyamatos témái, alanyai az alkotásaimnak, akárcsak a természet. Újabban rendezvényfotózással is foglalkozom, ebben is próbálgatom magam. Ez a sokféleség egyfajta keresés, tanulás eredménye, és a művészi alkotás utáni vágyamból fakad. Tulajdonképpen mindig is érdekelt, hogy mitől lesz jó egy fénykép, azon túl, hogy technikailag rendben van, és a fényképezés szabályainak megfelel.
Nem puszta technika, hanem a gondolatiságon át megragadott valóság
Folyamatosan azt a pluszt keresem, ami kiemeli és többlettel látja el az alkotást a puszta képtől, ami megfogja a néző tekintetét. A sok olvasás, nézelődés és próbálkozás után úgy látom, hogy noha a fotózásban bár vannak írott és íratlan szabályok, ezek betartása még nem garantálja a jó fotó létrejöttét, sőt önmagában a puszta szabály és a technika nem hozhat létre egyedi, művészi alkotást. Az, hogy eljussak a profizmusig, sok időbe telik, hosszú folyamat, rengeteg próbálkozással, iránnyal, melyek után remélem, megtalálom önmagam egyedi témáját, technikáját. Most még tanulok, keresek, kísérletezem.
