A bajsai iskola mai épülete (Fotó: Lakatos János)
A bajsai Vojnichok mindig arról voltak híresek, hogy ha már berúgtak, akkor is leisznak két józan embert. Azért egyszerűen nem tűrtek Bajsán bornemissza jegyzőt, doktort, vagy tanítót.
Anno 1855-ben meghalt a bajsai kántortanító. A patronátus közzétette a pályázatot. Aki versenyt tud inni a bajsai intelligenciával, az lesz a tanító. Jöttek a pályázók messze földről, de vacsora végén már mindegyik az asztal alá gurult.
Anyai nagybátyámat éppen akkor csapták el a csantavéri tanítóságból, mert hogy több időt töltött a kocsmában, mint az iskolában.
Írtunk neki, hogy megürült egy neki való állás. Károly bátyám kiment a Vojnich Barnabás szállására a patrontátusnak bemutatkozni. Ott volt a patronátus feje, Lukács is.
Jó vacsora, utána jó bor jött és poharazás poharazás. Már éjfél is elmúlt, de a jelölt tartotta magát. Barnabás elment valami folyó ügyeket tárgyalni, Lukács utána ment egy pár szóra:
- Te Lukács, úgy látom ez az ember beválik.
- Én is úgy tartom.
Azonközben benéztek az ablakon. Hát a jelölt élve a magány alkalmával, emelte ám a nagy kancsót és dűtötte magába a nemes nedűt.
A két patrónus bement. Lukács megveregette a jelölt vállát:
(A történet feltehetően még a XIX. század közepe táján íródott, de rögzítőjük ismeretlen, így az aláíró csak közreadja, hogy a ma embere is megismerhessen néhány pillanatképet a régi bajsai históriákból.)
