miért az emlékek, miért a múltak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
(Babits Mihály)
Megboldogult anyám egykoron magyarországi utazásaink során minden névtáblát, reklámot, cégjelzést elolvasott, annyira örült, hogy magyar feliratokat lát. (Azóta ez a lehetőség a modern kor divatja szerint az anyaországban is megkurtult.) Én – mint nyelvész – a szavak világában élek, s akárhol is járok, mindig érzékenyen reagálok a világ nyelvi jelzéseire, persze nyelv, kép és gondolat tükörjátékában, lelki – szellemi összefüggésében.
AZ ÍRÁS MEGMARAD
Úgy közelítünk montenegrói (igalói) szálláshelyünk felé, hogy akárhol is lesz, megtaláljuk. A szó után haladunk. A játszótérnél kell elfordulni, ez az irányadó. A férjem lazán érdeklődik egy arra járó úrtól az igralište felől (a játszótérre gondolva). Kiderül, nem is olyan egyszerű ez, a kérdezett úr a focipályára gondol (futbalsko igralište). Odatalálunk azért, habár se utcatábla, se rendszeres házszámjelzés. A tenger mellett lakunk, reggel nem is késlekedünk, futunk a víz felé.
– Mama, mama! – bömböl elkeseredetten egy nagyobbacska fiú lenn a tengerparton. Megható a kétségbeesése, hiszen anya nélkül maradni a tömegben embert próbáló riadalom, még ha valaki már nem is olyan aprócska. Mennyivel bátrabban viselkedik a vízben egy nála két-három évvel idősebb legényke egy öt-hat éves kislány körül legyeskedve, végül puszikkal elhalmozva őt. A kislány bátyja, aki sejt már valamit az udvarlási törekvések jelentéséről, hanyatt veti magát a sekély vízben, csúfolódva hahotázik. Hiába, nem lehet elég korán kezdeni, mosolyognak a strandlakók. Közben a fiú is megnyugszik a parton, az anyja közelít feléje. Mi pedig az Anja nevű hajó felé vesszük az irányt. Nem épp anyahajónyi, de úgy tetszik, számunkra utat mutat. Némi téblábolás után ugyanis rájövünk, ott lehet a legkönnyebben eljutni az úszásra már alkalmas terepre a sekély vízből.
Az általunk látogatott igalói strandszakasz családias jellegét a gyerekek futkározása, az oldott hangulatban, harsány nevetésekkel kísért társalgás, a házaspárok folyamatos sétája a sekély vízben (a parttal párhuzamosan), a vízben felállított röplabdapályán a fiatalok vidám kurjongatása adja. Egy idő után már a megnyomott hangsúlyokból ki lehet venni, ki a környékbeli, ki a távolabbi. Folyamatos nyelvtanfolyamon vagyok. Azt örömmel látom, hogy az olvasás szokása – minden ellentétes híresztelés ellenére – még nem veszett ki. Addig sompolygok az olvasó hölgyek körül (mert főleg ők lapozzák a könyveket), míg ki nem tetszik, ki a könyv szerzője. Az írók is főleg nők. Az otthonosság érzését a gyógyiszap gyűjtése és kenegetése is fokozza. A nyaralók pihenés közben rendbe hozzák sajgó ízületeiket is. A jótanácsoknak se szeri, se száma.
Az illemhelyek tisztasága, fellelhetősége meghatározó fontosságú minden strandon. Ez részemről is alapvető elvárás, de a fanyar humorra nem számítok, így hitetlenkedve olvasom a napozóhelyünk közelében működtetett WC falán lévő tábla feliratát. Ez áll rajta nyomtatásban (szabad fordításban): Ezt az illemhelyet azért hoztuk létre, hogy tisztán tartsuk. Uraim, ügyeljenek, hogy elég közel álljanak, nem is gondolnák, milyen rövid. Hölgyeim, várjanak türelemmel, amíg kicsöpög. Valaki nagy körültekintéssel hozta létre valamikor ezt az objektumot, aztán az erőfeszítésből az írás megmaradt…
Idegen helyen tájékozódni kell a boltokban is. A strandok környékén szinte csak vendéglők vannak, a boltocskákhoz messzebb kell elvándorolni, a közismert kereskedelmi üzletközpontok a külvárosban kaptak helyet. Nézegetem a tejtermékeket egy viszonylag közeli önkiszolgálóban, nem minden ismerős. A feliratok révén próbálok eligazodni. Az aludttej láttán némi vigyor ül ki az arcomra. Szajbély Mihály Magaspart című szociográfiai igényű, önéletrajzi ihletésű könyvét még a nyaralás előtt kezdtem el olvasni, s épp az indulás előtt találtam rá egy sepsiszentgyörgyi történetére, amelyben a boltos fiú az üveges tejterméket így mutatja be: Aludttej. Kanállal kell keltegetni. A metaforikus indíttatású példa majdnem vásárlásra ösztönöz, de kefirt szeretnék venni. Aludttej úgyis csak az volt, amit nagyanyám hozott fel a pincéből. S hol van az már…
AZ ÁKOVITÁJÁT
Kotorba készülünk, hajójegyet szeretnénk vásárolni. A nagylány a standnál aranyosan irányít bennünket a választás során, és közli, hogy másnap a La Bamba bár melletti kikötőből indul a hajónk. A férjem nem bír magával, és ecseteli az ifjú hölgynek, mit jelent a kedvesen csengő bamba szó a magyar nyelvben. Hirtelen úgy fordítja: ćaknut. A hölgy hitetlenkedik, nevet. A fontos, hogy fogyjon a jegy. Mi a férjemmel azóta is vitatjuk, melyik lett volna a legalább nagyjából megfelelő szerb kifejezés. Sőt, mivel anyanyelvünket is egész életünkben tanuljuk, a magyar értelmező szótárt is felütöm. A szájtáti mellett az ostobát is említi a bamba magyarázataként (én ezt nem érzem). Az olasz értelmező szótár a magyarral azonos jelentésben tárgyalja az olaszban nyelvjárási jellegű bamba szót. Történeti-etimológiai szótárunk szerint azonban bamba szavunk olasz eredeztetése téves. Ezt add össze! – mondanák erre a falunkban.
Másnap reggel előttünk a cél, hogy feljussunk a Petar nevű hajóra. Irány Kotor! A nap süt, az agyunk lassabban dolgozik. Különféle népek tagjai gyülekeznek a kikötőben, és ismételgetik vidáman a dallamos hangzású kifejezést: la bamba (a spanyol tájnyelvben: a hinta). Lehet, hogy van, aki a mexikói La Bamba című népdalra vagy a rockosított változatra, netán a himbálózásszerű táncra gondol, esetleg más egyébre: nyelvétől, kultúrájától függően. Az élet utazás, és ez az út is egy újabb fejezet lesz mindannyiunk számára.
A hajón az idegenvezetőnk, egy rokonszenves helybéli fiú, angolul és a szerb nyelv helyi változatán közvetíti a látnivalókat. Kitér arra, milyen drága apartmanokat, szállodákat látunk útközben, milyen történelmi múltja van a környéknek. A jugoszláviai vonatkozásoknál is elidőz, s megjegyzi, ezt mi jobban tudjuk, mert ő akkor még nem is élt. Szétnézek a hajón, kire is gondolhat (sok itt a külföldi is). A magam részéről a kisgyerekek hancúrozása foglal le, állandóan attól félek, a nyakukat törik, vagy kibuknak a hajó oldalán, de az utolsó pillanatban mindig sikerül talpra esniük. Az én szívemről is legördül ilyenkor a kő, és bámulom a tengert, élvezem a végtelen szabadság érzését, a madarak időtlenségbe vesző szárnyalását. Megérkezik a frissítő, vele a rövidital is. Az előttünk ülő házaspár férfi tagja felénk fordul, felemeli a poharát, és kedélyesen (mintegy köszöntésül) így szól: Pálinka. Ezen úgy meglepődök, mint anno, amikor szembesültem vele, hogy az ákovita (a valószínűleg latin eredeztetésű szó) pálinkát jelent. Nem tudtam ezt akkor hova tenni, hisz családi környezetben negatív hangsúlyokkal ejtve mindig valami ilyesmit hallottam: az ákovitáját, az ákovitába, az az ákovita; (Valami átokszónak gondoltam.) A pálinkát magasba emelő úrról időközben kiderül, hogy vajdasági. Ez az egy szó aztán elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy az úton otthonosabban érezzük magunkat a társaságukban. Sokat valószínűleg nem tud a nyelvünkön, csak a legfontosabbakat...
A város jelképei, a macskák Kotor városában
Az Óratorony megidézi a múltat
A MACSKÁK VÁROSÁBAN
Kotort Velencéhez is szokták hasonlítani, a történelmi viharok során sokáig velencei tulajdonban is volt. Kiszállunk a hajóból, s a várfalak mentén elindulunk, a tengeri kaput keressük. Az üzleti szellem persze a történelmi nevezetességeken kívül a kereskedelmi szempontokat is szem előtt tartja, nagy bódésorban árulnak mindenféle finomságot, kitűnik a sajtok tömege. Az óváros ismerős utcáin a templomok, a mediterrán sikátorok követelik meg a figyelmet. Persze a macskákkal is összetalálkozunk a város minden szegletében, hisz nagy kultuszuk van a városban. A fáma szerint ők mentették meg a tengerészeket a pestistől, amikor idetelepítették a négylábúakat, hogy a betegség terjesztőitől, a patkányoktól megszabadítsák a környéket. Ők a város jelképei, minden zugban kényeztetik őket, a kirakatok tele vannak macskás pénztárcákkal, táskákkal, kerámiatárgyakkal stb. Nem lehet ilyen emléktárgy nélkül hazajönni.
A kapu bejáratától indulva könnyű rátalálni az óratoronyra, itt illik fotót készíteni, majd megindulni a templomok méltóságteljes hűvösét élvezni, elveszni a sikátorok sorában. A várfalak és a templomok megadják a múlt hamisítatlan hangulatát. A sikátorokban, ahogy kiülünk egy-egy cukrászda elé, megáll az idő. Az se baj, hogy nem azt, nem akkor, nem annak hozzák ki, amit rendelnek. Nem az étkezés a lényeg, hanem hogy szeretünk itt lenni. A fogyasztás csak alibi. S hogy a sok félreértés után végül kitűnő sütit is kapunk, az csak ráadás.
A férjem az utazásaink során múzeumok és egyéb kulturális intézmények látogatásakor rendszeresen próbálkozik az újságíró-igazolvány adta előnyökkel élni. Volt, ahol sikerrel járt. Barcelonában a Picasso Múzeumnál nekem is hasznom származott belőle, mert ugyan fizetnem kellett, de a sorban állást megspóroltam. Helsingörnél a Hamlet-várban segédet is vihetett magával. Több helyen persze hamvába holt kísérlet volt az igazolvány felmutatása. Velencében, a harangtoronyban a liftkezelő nagyot kacagott, mikor a férjem a reklám lehetőségére utalt. Nevetve mutatott a turistaáradatra: Nem kell ide semmiféle propaganda!
A kotori óvárosban a Szent Miklós-templomba (Sveti Nikola) belépve, a portás hallván az újságírói dokumentumról, azt kérdezi: No, de milyen? Ha szerbiai, az igazán jó – mosolyog. Ezt nagy szónak tekintjük, mert elutazásunk előtt akadt némi konfliktus a határátlépés ügyében a két ország között, s volt bennünk némi aggodalom.
SZENT ÖRÖM
A montenegrói turisztikai idény színvonalas rendezvénysorozata a Herceg Fest, amely Herceg Noviban és környékén minden évben sokoldalú zenei élményeket kínál. Korábban a Kanli kulában kápráztattak el bennünket szabadtéri operaelőadásokkal, most a Zenei napok zárórendezvénye ígérkezik pompázatosnak. A szlovéniai Perpetuum Jazzile énekegyüttes Kumborban, a Portonovi üdülőközpontban lép fel. Ez számunkra nagyon elit hely, itt nem tudnánk szállást foglalni, de a Marina térre tervezett előadásra csak a parkolójegyet kell kifizetni. A szabadtéri körülmények között a több tucat énekes torkából felhangzó zenei összeállítás feledhetetlen élményt nyújt. Megtapasztalhatjuk, mire képes az ember, a vokalitásra építő együttes még a hangszerek hangját is emberi énekhanggal adja vissza.
A pop, a jazz, a gospel, a blues, a diszkózene elemeit ötvöző (az együttes nevéhez híven örökmozgó, stílust és tartalmat váltó) produkció magával ragadja a színpadot körülálló, szépszámú, az együttessel együtt éneklő közönséget. Együtt ringunk minden dallamra. Babitscsal szólva: Ó…tiszta, homloktalan zene! A kiváló énektudásra épülő előadás a zene mindenhatóságát hirdeti. A Mamma Miától indulva az örökzöld komolyzenei alkotások ötletes mixelésén át a dallamfolyam eljut a népdalokig, majd a régi régióbeli slágerek megnemesített változata úszik a levegőben: Moj galebe.
Orff O Fortunájától kezdve Mozarton, Beethovenen keresztül Bachig is eljutnak. Többször azon kapom magam, hogy lelkesen társulok az egyre fergetegesebben zengő énekkarhoz és a sok száz tagú közönséghez, persze az általam ismert magyar változatot harsogva (az Örömódából például): Lángolj fel a szívünkben te égő szikra, szent öröm.
Most, ahogy a dal szövegét leírom, elkerülhetetlenül eszembe jut egy több mint húsz évvel ezelőtti esemény: a Határon túli fiatalok találkozója, a Vendégségben Budapesten Európa-napi rendezvénye a Vigadóban. A mi táncosaink, énekeseink nem léphettek fel, mert csak az uniósok ünnepelhettek. Románia még csak a kiskapuban volt, de már biztos volt a belépése, tehát az erdélyiek is megmutathatták, mit tudnak. Mi, vajdasági nevelőtanárok és a diákok a nézőtér karzati részében szégyenkezve vettük tudomásul, kik/mik vagyunk. Ám amikor felcsendült az Örömóda, néhányan tiszta szívből énekelni kezdtük az európai himnuszt, amely az emberi egyenlőségről szól… Uniós tagság híján is mi tudtuk a szövegét, jómagam még az általános iskolában tanultam. Jól emlékszem, ahogy Felsőhegyen az iskola énekkarával gyakoroljuk a dalt sok más szerzeménnyel együtt. Épp a napokban került elő egy ősrégi kép a meglepően népes énekkarról, az első sorban méltóságos testtartásban ülő zenetanárunkkal. Persze az Unió himnusza végül szöveg nélkül honosodott meg, így szokott ma felhangozni, ritkán éneklik – így nem okoz nyelvi problémákat.
Kumborban ez nem jut eszembe, de sok más igen. Egy lélekemelő órát töltünk a Perpetuum Jazzile koncertjén. Nem is tudom, minek örülök itt a legjobban: a mindenféle stílus összecsengésének, egymás elfogadásának, a zene mindenhatóságának? Persze olyan magas szinten művelik, hogy úszni kell vele. A műsorvezető egy eléggé ismeretlen összetételű közönségnek igyekszik bemutatni az együttest, megfelelni az elvárásoknak. Ahogy kiveszem, a délszláv térség valamennyi nyelve, nyelvi változata, nyelvjárása a nyelvére akad. Valódi makaróni. Azonban ez senkit nem zavar. De a mindenféle nyelv, dalvilág keverése engem visszavezet oda, hogy így is lehetett volna, ahogy a művészet, a zene egyetemes ereje teszi, és ahogy a műsorvezető csinálja. Kár, hogy a nagyapámnak lett igaza, aki némi kacajjal hallgatta, amikor kisiskolás koromban a testvériség-egységről beszéltem neki. Ő már nem érte meg az újabb délszláv háborús időket, de nem lepődött volna meg rajta (ahogy én). Bennem meg fölsejlenek Petri György Ismeretlen kelet-európai férfi verse 1955-ből című alkotásának sorai: Amiben hittem, többé nem hiszek. De hogy hittem volt, arra naponta emlékeztetem magam. Lám, még ide a koncertre is magammal hoztam ezt az érzést, vonom le a következtetést, ahogy a zene hullámaitól távolodva haladunk az autó felé, pedig itt most már inkább arra lenne érdemes figyelni, hogyan kell kifizetni a parkolási díjat az „egyszerűre” bonyolított elektronikus rendszerben.
A Perpetuum Jazzile zenéje bearanyozta a júliusi estét
SZÉP ZENTÁBAN
A Perpetuum Jazzile dalait itthon is hallgatom, noha nem ugyanaz az érzés, mint a szabadtéren, a tengerparton. Az örökmozgók azonban szerencsére itthon is nyüzsögnek. Ahogy berobogunk szép Zentába, éppen a Bodor Anikó Hagyományápoló Egyesület tábora zajlik. Kicsik és nagyok igazi zenei csemegével szolgálnak a népzenei tábor gáláján. A Szikra, a KisParázs, a NagyParázs, a Sercegők, a Pattogók és a Pici Pattogók produkcióiban gyönyörködhetünk. A gyerekek kitárják a szívüket, test és lélek együtt rezeg. A nézőkével is.
Hazaértünk.
Nyitókép: Idilli tengerparti délután szivárvánnyal (Gergely József felvétele)
