Immár a negyedik évadában robog a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós műsora. Akik követik, azok már jól tudják a koncepciót, akik nem, azoknak pedig gyorsan bemutatnám: minden héten beül mellém valaki a Taxi anyósülésére, akivel autókázás közben különféle témákról beszélgetünk. A műsorban felbukkannak a már korábbról ismert arcok, de igyekszünk olyan személyeket is bemutatni, akik eddig meghúzódtak a háttérben, munkájukkal azonban nagyban hozzájárulnak egy-egy intézmény működéséhez vagy egy adott közösség életéhez. Az elkészült műsorunkat a Facebook-oldalunkon, a YouTube-csatornánkon és az online felületünkön tekinthetik meg, az interjú szerkesztett formáját pedig hétvégi lapszámunkban olvashatják.
A Kaláka név több mint fél évszázada fogalom a magyar zenei életben – és nem csupán a muzsikáról szól. A számos díjjal kitüntetett együttes nemzedékeknek hozta közel a költészetet, miközben hű maradt ahhoz a gondolathoz, amelyre a hatvanas évek végén született: a vers áll a középpontban. Megalakulás óta 56 év telt el. A jeles pillanatot ma egy emléktábla örökíti meg az Andrássy úton lévő Ádám Söröző falán. Az eltelt években a Kaláka az énekelt vers műfajának egyik legmeghatározóbb képviselőjévé vált, miközben mindvégig megőrizte hitvallását. Gryllus Dániellel, az együttes egyik alapítójával, a közönséggel való kapcsolatukról és az Énekelt Versek Zentai Fesztiváljáról is beszélgettünk.
Mennyire volt meghatározó a zene a gyermekkorában?
– Mikó Pistával (Mikó István színművész – szerz. megj.) már általános iskolás korunk óta ismerjük egymást. Valamennyien, akik a Kaláka tagjai lettünk, a Lórántffy Ének-Zenei Általános Iskolába jártunk. Az egy Kodály-koncepció szerint tanító zeneiskola volt, ahol mindennap volt énekóra, kórus, hangszeres oktatás, zenekar, néptánc. Ez az időszak nagyon meghatározta a muzsikához fűződő viszonyunkat. Mi már gyerekkorunkban benne éltünk a zenében. Persze, nem mintha otthonról nem hoztam volna ezt a kötődést. Édesanyám, mielőtt vegyész lett volna, zongoristaként végzett a Zeneakadémián, így otthon mindig szólt a zene. A nagyapám csellótanár volt, és náluk rendszeresen játszottak vonósnégyest. Egyébként, lehet, hogy fiatalabbak számára ez furcsán hangzik, de akkoriban még nem volt magnó, így amikor én kisgyerek voltam, a vonósnégyes játékát hallgattam, vagy anyukám zongorázását, gyakran együtt is énekeltünk, és rendszeresen jártunk templomba. Én evangélikus vagyok, és a Lutheránia Énekkar nagyon meghatározó szerepet játszott az életemben. Főként Bach-műveket – oratóriumokat, passiókat, kantátákat – énekeltünk. Még mutálás előtt csatlakoztam a kórushoz, majd később áttértem a basszus szólamra. Apukám is a kórusban énekelt, anyukám szintén. Összességében tehát elmondható, hogy sok zene vett körül.
Több mint 50 éve létezik a Kaláka együttes. Hogyan látja a mai szerepét és helyét a magyar zenetörténetben?
– Az idén már az 56. évünket játsszuk. Őszintén bevallom, az aktuális zenék világára, különösen a fiatalabb, 20-30 éves korosztály muzsikájára, már nincs teljes rálátásom. Pedig ez az életszakasz kiemelten fontos, mi is ekkor voltunk a legalkotóképesebbek, a legvehemensebbek. Volt olyan év, amikor négyszáz koncertet adtunk, ez azonban ma már elképzelhetetlen volna számunkra fizikailag. Ugyanakkor úgy érzem, sokan ma is egyfajta meghatározó zenekarként tekintenek ránk, különösen az énekelt versek műfajában. Tizenhat évvel ezelőtt, amikor a negyedik évtizedünket ünnepeltük, volt egy meglepetéskoncert. Olyan előadók énekelték a Kaláka-dalokat, akikről addig nem is sejtettük, hogy bármi közük van hozzánk. Lovasi András például elmondta, hogy az első dal, amit gitáron eljátszott, egy Kaláka-szám volt. Fellépett a Csík zenekar is, sőt, akkor még Cipő is élt a Republicból. Kiss Tibi a Bőrönd Ödönt énekelte. Nem tudnám felsorolni az összes fellépőt, de mindannyian valamilyen módon kötődnek hozzánk. Ez az este megmutatta számunkra is, hogy valahol, valakinek, ha csak passzív módon is, részesei lettünk az életének. Gyerekkorukban hallottak minket, később megszerettek egy-egy lemezt, vagy egyszerűen csak ismerik a dalainkat. Számunkra ez óriási meglepetés és megtiszteltetés volt. Azt hiszem, a Kaláka helye ebben rejlik: rengeteg dalt írtunk, és sokan rajtunk keresztül szerettek meg egy-egy költőt vagy verset. Gyakran mondjuk, különösen, ha az Énekelt Versek Zentai Fesztiválján járunk, hogy számunkra az a legnagyobb öröm, ha egy Arany János-, József Attila-, Kosztolányi-vers, vagy akár egy kortárs költő műve a mi előadásunk nyomán érinti meg a hallgatót. Ha valaki azt mondja: „Hű, de jó ez a vers!” – akkor már elértük, amit szerettünk volna. Soha nem akarunk a vers elé tolakodni. Természetesen vannak hangszeres szólók, nagyívű hangzások, de mindezek mögött, vagy inkább ezek fölött, mindig a verset szeretnénk megmutatni. A magunk módján. És azt hiszem, ez egy jó taktika.
Véleménye szerint hogyan lehet megőrizni a hitelességet egy ilyen hosszú művészi pálya során?
– Ami számunkra mindig is fontos volt, az a költészet tisztelete. Mindig az a célunk, hogy magát a verset mutassuk meg. Emellett pedig szeretjük a közönséget. Sőt, szeretjük az összhangot vele. Nem emlékszem olyan alkalomra, amikor azt éreztem volna: „legyünk már túl rajta”. Tudom, vannak zenészek, akik néha így éreznek, de nálunk ez sosem fordult elő. Talán ez is a költőknek köszönhető. Ha az ember belevág egy Kányádi Sándor-versbe, azt nem lehet megunni. Lehet, hogy a saját slágeremet időnként unalmasnak találnám, de egy olyan vers mint Valaki jár a fák hegyén, akkor is működik, ha fáradt vagyok, ha nem sikerült a napom, ha épp semmihez sincs kedvem. A vers egyszerűen bekapcsol, függetlenül a hangulatomtól. Éppen ezért minden koncert számunkra nagyon élő élmény, pláne, ha olyan közönség fogad bennünket, mint a zentai, az Énekelt Versek Zentai Fesztiválján, ahol immár huszonöt éve minden alkalommal gálakoncertet adunk, mindig más dalokkal, más vendégekkel. Természetesen akadnak kihagyhatatlan darabok, amelyeket újra és újra eljátszunk, de minden fellépés egyedi. A közönség szeretete is életben tart minket, valahogyan konzervál. Talán ez a titok. Persze mások lehet, hogy mást mondanának, belső tüzet, ösztönös hajtóerőt emlegetnének. Lehet, hogy igazuk van. Én nem is keresem ezt az érzést tudatosan. Amikor koncerten vagyunk, akkor az a fontos számomra, hogy tisztán énekeljek, hogy a magánhangzókat jól képezzem, hogy a szavakat érthetően, pontosan mondjam ki, a vers tartalma addigra már a helyén van bennem. Ott és akkor már az előadás a fontos.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
