A szabadkai Városháza a magyar szecesszió egyik gyöngyszeme. Nem csupán egy épület, hanem az egész régió kiemelkedő kulturális és történelmi jelképe, a magyar szecessziós építészet egyik legfigyelemreméltóbb alkotása. Az épület mai napig tartó töretlen népszerűségét és jelentőségét látva, lapunk ezen sorozatában a Városháza megépítésének főbb momentumait, a hozzá kapcsolódó meghatározó személyeket, egyes elemeit, illetve a felújítási munkálatokat mutatjuk be részletesen. Célunk, hogy olvasóink közelebb kerüljenek ehhez az építészeti remekműhöz, és megismerjék azokat a részleteket is, amelyek felett a mindennapi rohanásban gyakran elsiklunk. A sorozatunk huszadik részében az ornamentikáról mint a vizuális nyelvről lesz szó.
A Városháza művészi arculatának legmeghatározóbb elemei kétségkívül az egyedi díszítések, amelyek egy hosszú, szerteágazó fejlődési folyamat eredményeként születtek meg. Általuk lett teljesen egyedülálló az épületet. Mint ahogy korábban arról írtunk, a terveket két budapesti építész, Jakab Dezső és Komor Marcell készítette. Ők a magyar szecesszió atyjának tekintett Lechner Ödön követőiként, valamint az art nouveau e sajátos nemzeti irányzatának kiemelkedő képviselőiként alkottak.
Abban az időszakban magától értetendő volt, hogy az építészeknek átfogó tudást kell szerezniük a régi stíluselemek ismerete kapcsán, ezért a stílus- és ornamentika-történet témájú könyvek a szakma alapját képezték – olvasható a 2012-ben megjelent Városháza-Szabadka című tanulmánykötetben. Ugyanakkor a művészmesterek képzésének is szerves része volt a különböző stílusok motívumainak másolása, amelyeket az úgynevezett mintakönyvek tartalmaztak. A 19. század közepén, a londoni világkiállítás után induló Vorbilderbewegung mozgalom az iparművészet és az építőmesterség megreformálását tűzte ki célul. A régi technikák és anyagok megismerése érdekében eredeti mesterségek és népművészeti tárgyak gyűjteményeit hozták létre, ami iparművészeti múzeumok és szakiskolák megalakulásához vezetett. Ehhez a folyamathoz szorosan kapcsolódott az 1880 és 1910 között virágzó angol Arts and Crafts mozgalom, amely később döntő hatást gyakorolt az európai, és különösen a magyar szecesszió kialakulására.
Lechner Ödön berlini tanulmányai egybeestek a népművészet 1867-es párizsi világkiállításon való felfedezésével, ami ösztönözte a népművészeti ornamentikai mintakönyvek megjelenését. A magyar népművészet és a népművészeti díszítmények tudományos tanulmányozása a 19. század végén szorosan összekapcsolódott a nemzeti építészeti és iparművészeti stílus megteremtését célzó elméleti vitákkal. Lechner Ödön a 19. század utolsó harmadában a sajátos nemzeti díszítőművészetet kereső magyar építészek köréhez tartozott. Tervezői szemléletét formálta az 1879-ig tartó franciaországi munkássága, ahol a német hagyományoktól eltérő, szabadabb alkotói megközelítést tapasztalt meg. Angliai utazásai során tanulmányozta a népi építészet hatását az udvari és a városi építészetre, valamint azt a módszert, amellyel a koloniális építészetet a helyi tradíciók beemelésével gazdagították.
Lechner érett magyar szecessziós stílusú épületeinek keletkezése idején Jakab Dezső és Komor Marcell megtervezik a szabadkai Zsinagógát. Az épületen Lechner által kidolgozott morfológiai megoldást is alkalmaznak. A legfontosabb azonban az, hogy egyetértenek a nemzeti stílus megteremtésének szemléletével. A kortárs kutatók stilisztikai jellemzői, eredetisége és építészeti megoldásai alapján a szabadkai Zsinagógát a helyi szecessziós építészet legjelentősebb alkotásának tartják. Az épület jól szemlélteti, hogy Jakab Dezső és Komor Marcell tervezői szemlélete szorosan illeszkedett mesterük, Lechner Ödön irányvonalához. A két építész 1897-ig különböző tervezőirodákban, köztük Lechner Ödönében önállóan dolgozott, a lechneri életmű és elméleti munkásság meghatározó, irányadó hatást gyakorolt későbbi közös tevékenységükre.
Nyitókép: Ornamentika a Városháza falain / Fotó: Molnár Edvárd
