Élni vagy halni hagyni

Az eutanázia, vagy kegyes halál az orvosi etikának és általában a filozófiának és az etikának, de a jogalkotásnak és a politikának is egyik legnehezebb kérdése. Az pedig nem mást jelent, mint a gyógyíthatatlan beteg halálának a beteg beleegyezésével történő meggyorsítása. Az eutanáziával kapcsolatban leggyakrabban két markáns vélemény szokott ütközni egymással. Egyesek az egyéni autonómia fontosságát hangsúlyozzák, mondván mindenkinek jogában áll saját életéről és haláláról dönteni, főleg elviselhetetlen szenvedéskor. Mások viszont az élet szentségére hívják fel a figyelmet, valamint arra, hogy az orvosoknak esküjükhöz híven a gyógyítás a kötelességük és nem az, hogy halálba segítsenek másokat.
De miért idézünk fel egy ilyen nehéz erkölcsi kérdést egy Szabadka múltjával foglalkozó helytörténeti tárcában? Ezt azért tettük, mert régi, múlt századi szabadkai újságok között kutatva ráleltünk a Bácskai Hírlap 1906. január 28-ai számára, amelyben Tövisek címmel Mannó aláírással egy olyan írás jelent meg, amely pont az eutanázia kérdésével foglalkozik. És bár a cikk százhúsz évvel ezelőtt keletkezett, benne ugyanolyan érveket és ellenérveket találunk a kegyes halállal kapcsolatban, mint manapság. Egyetlen különbség, hogy akkor még a kegyes halállal kapcsolatban az eutanázia szó nem fordul elő. „Nincs új a Nap alatt” – tartja a Bibliából származó szólás, és a Bácskai Hírlap ezen írása jól illusztrálja ezt. A cikk maga egy, az Egyesült Államok egyik tagállamában hozott törvényjavaslat kapcsán keletkezett. Ezt a felvezetőben részletesen ismerteti a szerző:
„Ohio államban legközelebb egy törvényjavaslatot tárgyal a parlament. Nevezetesen egy indítványt nyújtottak be, melyben az foglaltatik, hogy a törvény mondja ki a rokonok azon jogosultságát, mely szerint ha övéik közül valaki gyógyíthatatlan betegségben szenved, az orvostól követelhetik, hogy a beteget méreg által szabadítsák meg szenvedéseitől.
Igaz, hogy Ohio állam oly messze van tőlünk, hogy igazán kevés közünk van ahhoz, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenvedő polgárai mi módon szabadulnak meg a haláltól, azonban mégis, miután általános emberi kérdésről van szó, hozzászólunk mi is, mert elvégre nem lehessen
tudni, hogy legközelebb nem kerül-e hasonló indítvány a mi házunk asztalára” – áll a Bácskai Hírlapban.
Az ohiói törvényjavaslat ismertetése után a szerző felsorolja az érveket és ellenérveket a javaslattal kapcsolatban. Érdekes, hogy ebben az 1906-os szövegben is azt olvashatjuk, hogy a halálos beteg orvos általi halálba segítésének kérdése régóta viták tárgya.
„Az eszme nem uj. Már igen sokszor és sok helyen voltak emberek, kik a civilizáció egyik vívmányának tekintenék, ha az orvosok nem engednék sokáig kínlódni a nagy beteget, hanem mesterséges uton fosztanák meg az élettől.
A mindennapi életben is nem egyszer halljuk mondani: »Jót tenne neki a halál!« –  és ha meghalt: »Ez jól járt!« Tehát már a közérzésben is benn van, hogy barbár dolog a sokat szenvedőket élni hagyni.
A kérdés egyik mellékes része az is amidőn az, akit veszélyes operációnak vetnek alá, beleegyező nyilatkozatot ad a veszedelmes kísérlet végrehajtására; ha pedig ö maga – eszméletlensége miatt – nem tehetné, hozzátartozóik adják azt. Nehogy az orvost – nem sikerült mentési kísérlet után – felelősség terhelje és vád érje.
Am ez a kérdés egészen más forma. Ebben az esetben az illető vagy hozzátartozói ahhoz adják beleegyezésüket, hogy a beteg az életnek megmentessék. Mig az inkriminált indítvány azt provokálja, hogy a beteg – szenvedései miatt – az árnyék világba költöztessék.
Hiszen az indítvány intenciója emberi, sőt emberséges. Megszabadítani mérhetlen szenvedéstől valakit, aki úgy sem él meg, aki gyógyíthatatlan beteg. De itt a bökkenő! Lehet-e kétséget kizárólag, milliárdnyi biztonsággal megállapítani, hogy valaki gyógyíthatatlan beteg. Nem találunk-e az ellenkező bizonyítására a mindennapi életben is elég példát?
Ez tehát az első ok, amiért az indítványhoz – még elméletben sem járulhatunk hozzá.
Másodszor a szenvedésnek oly mérvűnek kellene lenni adott esetben, hogy igazán megváltást hozzon a gyógyíthatatlan betegnek. Am a szenvedés nagy betegeknél csak relatív dolog. Mert hiszen leggyakrabban a halálos betegek oly eleve agóniába vagy legalább is oly fokú érzéktelenségbe esnek, hogy szenvedéseikből annyit sem éreznek, mint az, ki az ujját késsel megvágta. Mert hiszen a szenvedés, a fájdalom érzéséhez – ipso facto – a lélek és az agy rendes állapota is szükséges.
A harmadik ok már inkább morális, sőt theológiai. Az ember életét az Isten adta. Csak annak van joga elvenni!” – zárta sorait Mannó.
A Bácskai Hírlap újságírója tehát egyértelműen az eutanázia ellen foglalt állást. A viták a kérdés körül azóta is folynak.