Adjuk el a bárkát, vegyünk tevét!

Bezdánnál a Duna vízhozama hétfőn 860 köbméter volt másodpercenként, Gombosnál 990, pedig ott már a Dráva vize is benne van a folyóban. Ez nagyon kevés, hiszen az 1965. évi nagyvíz ennek tízszerese volt. Az értékek jól mutatják, hogy a vízhiány egyre súlyosabb kihívás a folyóink számára. 

Kételkedve hallgattuk, amikor néhány évtizeddel ezelőtt a szakma mondogatni kezdte, hogy a Kárpát-medence időjárása lassan, de biztosan megváltozik. Ez a bejelentés nem volt ijesztő, de még figyelmeztetőnek sem tartottuk. Köztudott, hogy amióta van éghajlat, azóta változik is, a klímaváltozás a földtörténet velejárója, tehát mindig volt és mindig lesz. Csakhogy a dolgok felgyorsultak. Míg korábban a változások geológiai időléptékben mentek végbe, a mostaniak erőteljesek és rendkívül gyorsak. Tájainkon ezt leginkább az aszályon, a vízhiányon, ennek következtében pedig folyóink rendkívül alacsony vízállásán látjuk. Hogy az élővilág hogyan birkózik meg ezzel a kihívással, fogas kérdés. Az utóbbi időben azonban már az a kérdés, mi hogyan boldogulunk ezzel. 

A klímaváltozásnak a vízállások alakulására gyakorolt hatását egyszerűen fogalmazták meg. Várható, hogy az áradások ugrásszerűek, sokéves szinten szemlélve gyakoribbak, magas vízszinttel járnak, ám egyre rövidebb ideig tartanak. Ezzel párhuzamosan a kisvizek rendszeressé válnak, hosszabb ideig tartanak, és jóval alacsonyabb vízszinteket eredményeznek, mint korábban.

De hova lettek a nagyvizek?

Ha a Duna nagyvizeire összpontosítunk – ez a folyam szállítja ki a vizeket a Kárpát-medencéből – érdekességként állapíthatjuk meg, hogy az újvidéki mércén mért öt legmagasabb vízállásra az utóbbi nyolcvan-egynéhány évben került sor, holott a vízállás mérése itt több mint kétszáz éve folyamatos. Időrendben az első +700 centiméter feletti vízállás 1940-ben volt, a folyó ekkor elöntötte a város egyes részeit. A következő nagyvíz 1965-ben érkezett, ennél nagyobbat a Duna azóta se tudott produkálni, tetőzéskor +778 centimétert mértek. Ezt az árhullámot az időjárási tornamutatványok szokatlan egybeesése növesztette ekkorára, ráadásul rendkívül hosszúra nyúlt, idestova két hónapig tartott. Csak azért nem öntötte el Újvidéket – a kőkemény árvízvédelem ellenére is –, mert a város feletti száz kilométeres szakaszon négy helyen szakított át gátakat, és rengeteg víz hagyta el a medret. Aztán jött 1975, és a harmadik +700-as vízállás, az addig második legmagasabb. Nem lett belőle baj, mert két árhullám közé egy jelentős apadás ékelődött, valamint sokkal vállasabb védőgátak fogadták, mint az 1965. évit. Külön történet a következő 700 feletti nagyvíz, hiszen az csupán húsz évvel ezelőtt futott be, és alig 33 centivel maradt a mindenkori legnagyobb szintje alatt. Jellemző rá a rövid időtartam, valamint az is, hogy az illetékesek széles ívben megfeledkeztek rendkívüli árvízvédelmet hirdetni, amit +700 felett meg kellett volna tenniük. Itt kell megemlíteni, hogy a Tisza ebben az évben állított fel egyéni csúcsot, Szegednél például két méterrel volt magasabb(!) az 1879. évi nagy árvíz szintjénél.
A nagyvizek árnyékában azonban egy másik jelenség közelített. A vízállást árgus szemekkel figyelő vízpartiak idővel felállítottak egy elméletet arról, mikor fenyegető az árhullám, és mikor nem. Abból az egyszerű adatból indultak ki, hogy az a nagyvíz okozhat kellemetlenségeket – például elönti a hullámtéren levő nyaralókat –, amely már elérte tájainkat, a folyó felső szakaszán, messze az Alpokban azonban továbbra is árad. Ha ott fent már apad, de nálunk még nem árad, akkor abból árvíz nem lesz, bármekkorák is a napi vízszintemelkedések az útba eső mércéken. És egyre gyakrabban került sor ilyen árhullámok kialakulására. Történt ilyen 2009-ben. Aztán 2013-ban egy igen heves, csúcsértékekkel kecsegtető árhullám látványosan kifulladt, és kereken egy méterrel alacsonyabbra sikeredett a mindenkori legmagasabbnál. Előfordult, hogy karácsony után érkező áradás miatt a hullámtéri csárdák lefújták a szilveszterezést, holott az árhullám annyira ellaposodott, és egy-egy pár csizma megoldhatta volna a problémát. Következett egy szeptemberi áradás 2024-ben, melynek során a hivatalos előrejelzések látványosan mellényúltak, túlsaccolták, sőt a hibatartományból is kisiklott a vízhozamgörbe. Történt mindez, mert az áradások nem követték a megszokott sémát, a vésztározók meg a hullámterek pedig elnyelték a feleslegeket. Mi viszont folyamatosan a nagyvizekkel voltunk elfoglalva, holott hatvan éven át egyetlen jelentős dunai árvízveszély sem fenyegetett. És jöttek a kisvizek, amelyekre nem figyeltünk.

A folyó hajózhatóságát biztosító T-gátak, ruganyok, párhuzamművek, duzzasztógátak... mögött folyamatosan képződtek a zátonyok, erdő nőtt rajtuk, sziget lett belőlük, szűkítették a szelvényt, és tolták a vizet a hajók alá. Ennek tudható be, hogy nem figyeltünk oda a vízhozamok csökkenésére. A vízhozam az a vízmennyiség, amely időegységben átfolyik a szelvényen, tehát köbméter/másodperc. Ez volt az, ami csökkent. Nem kicsit, nagyon. Hétfőn, 20-án például Bezdánnál a vízhozam 860 köbméter volt másodpercenként, Gombosnál 990, pedig ott már a Dráva is benne van. Ez nagyon kevés, hiszen az 1965. évi nagyvíz a rekord ennek tízszerese. És ha visszapillantunk, az egész év ilyen volt. És nem ez az utolsó ilyen.

Kezdődött azzal, és ez is már jó ideje tart, hogy egyre kisebb a vízgyűjtő területeken hóban felhalmozott vízkészlet. Havak hiányában elmaradoznak a tavaszi nagyvizek, nincsenek kitartó tavaszi esőzések se, majd következnek az apadások. Tehát keveset tudunk, de sokat felejtünk... Aztán ha mégis kialakul egy-egy kisebb árhullám, beidegződött szokásunk szerint arra törekszünk, hogy minél előbb kisöpörjük tájainkról a védgátak között. Volt év, hogy öt árhullámot hagytunk futni, mert nem tudtunk mit kezdeni velük. Pedig nagy szükség volna ezekre a vizekre, és arra is van hely, hogy hova tegyük el őket.

Bő harminc évvel ezelőtt hangosan kimondták, hogy jó volna felülvizsgálni a Vásárhelyi-féle tervnek a Tisza szabályozására vonatkozó részét. A gyengébbek kedvéért: a 19. században történő ármentesítésekről van szó. Akkor az volt a cél, hogy a földeket elöntő vizeket minél előbb kisöpörjük tájainkról, az átmetszésekkel pedig megrövidítették a folyót, hogy felgyorsítsák a vizek áthaladását.

Megoldották. De ott maradt a száz-egynéhány holtág, amelyek többségével nem tudtunk mit kezdeni. Nem azokról van szó, amelyekből szemétlerakót csináltak, hanem azokról, amelyek továbbra is képesek jelentős mennyiségű vizet befogadni. Az 1400 kilométeres Tiszát ugyanis 960 kilométerre kurtították, a több mint 400 kilométernyi medermaradványban még ma is igen sok víz férne el. Még akkor is, ha csak az árhullámok csúcsát csapolnák meg. 

A vizet a tájba jelszó alatt indult mozgalom kapkodva próbál eredményeket felmutatni, de csaknem kétszáz év téves vízügyi politikáját látszateredményekkel nem lehet helyrehozni. Vízfogyatkozáskor ezzel próbálkozni ugyanaz, amint amikor a pénzt egyik zsebünkből áttesszük a másikba. Különösen akkor, ha a csapot országon kívül kezelik. A mögöttünk levő tél hóvízkészletei egyrészt arról tanúskodnak – a Duna esetében –, hogy a vízgyűjtő Nagymaros feletti részén négy köbkilométer volt a hóban felhalmozott vízkészlet, ami a sokéves átlagnak alig a fele, és csupán egyötöde a maximumnak. A Tisza esetében viszont szemet szúr egy másik jelenség. Február első felében egy látványos olvadás során egy köbkilométerrel csökkent a hóvízkészlet, ez a víz azonban nem hagyott nyomot a mércék vízhozamgörbéiben. Hova lett? Ez itt a hamleti. Mert nemcsak kevés a csapadék, hanem a korábbinál aránytalanul kevesebb víz kerül a főmederbe, és jut el hozzánk. Ha az aszály kihúzza a szőnyeget a bárka alól, kelleni fog a teve. Még nem tartunk ott, de…