Adott egy szépen faragott kisasztal, amely az udvar sarkában álló terebélyes diófa alatt, az árnyék hűvösében pihen. Maga az asztalka is diófából készült, igényesen faragták az ismeretlen, rég távozott mesterek. Lapja enyhén hullámos – csak amennyire az anyaga megkövetelte –, tapintása puha, finom, az ember szinte érzi a nemes anyag belső erőinek áramvonalait, a fa csendes békéjét, ha tenyerével végigsimít rajta.
Az asztalon egy kis üveg boroskancsó áll, mintegy félig töltve, mellette karcsú pohár néhány korty vörösborral, egy fehér tányéron néhány falatnyi kenyér. Az asztalon fekszik még egy könyv, mellette alig hallhatóan ketyeg egy óra. Körben néhány szék, az asztaléhoz hasonló anyagból, hasonlóan megmunkálva, hasonlóan három lábbal. Alig érezhető kellemes illat lengi körbe a megkülönböztetett teret.
A tekintet teremti meg a látványt. A napfény átszűrődik a könnyű széltől remegő, barnuló szélű diófalevelek függönyén, és eltáncol az óralap csillanó felszínéről. Fel-felerősödik a susogás, ami a szél és a lomb közös játékából születik újra, öröktől fogva.
Semmi más, semmi több. Nincs szükség semmi másra, semmi többre. Nem létezik, nem is létezhet semmi más, semmi több. Csak a testetlen fény és susogás, ami sem levegő, sem lomb, mégis van, és betölti a teret. Csak a fény és a susogás. Csak a megfoghatatlan, ami van, és értelmet ad a megfoghatónak.
Annak az asztalnak három lába van. Test, szellem, lélek. Két lábon meg sem állna. Nem lenne asztal, csak valami kezdetleges égi kontármunka, csonk. De háromnál több sem lehet, mert az élet természete, lényege a legegyszerűbb egyensúly. Test, szellem, lélek. Egyik nélkül sem lehet, és önmagában egyik sem elég.
Mindhárom meghatározottság egyenlő mértékben járul hozzá a szükséges harmóniához, az egyensúlyhoz, amely a fenntartható állapot, a szubjektív aranykor, az egész-ség feltétele. (S az egyes ember fenntartható állapota határozza meg az egész fenntarthatóságát.)
Nincs olyan kérdés vagy helyzet az életben, ami ne lenne a test, a szellem és a lélek dolga azonos időben. Egyedi meghatározottságában minden pillanat ennek a hármas rendszernek van alárendelve, amely túlmutat az egyén kötött dimenzióin és időhöz kapcsolt élményén.
Az élmény átélése közben a szubjektív tükörbe való belenézés, vagyis az öntudat kapcsolja össze a három síkot.
A hármasság harmonizált együttes működésére kiváló példa a versenyhelyzetben lévő sportoló, mondjuk egy hosszútávfutó.* A futó fizikai erőtartalékait, energiáját használja fel úgy, hogy közben folyamatosan számolnia kell azzal, mindaddig mekkora távot teljesített, ehhez képest mekkora táv vár még rá. Ezalatt riválisait is figyelnie kell szüntelenül, hiszen – minden sportoló tudja – a verseny minden esetben egy késhegyre menő elmejáték is. S míg ez a roppant bonyolult és végletekig finomhangolt fizikai-biológiai és racionális folyamat zajlik, mindvégig jelen van egy harmadik tényező is, amit sportnyelven többnyire szívnek, máshonnan nézve motivációnak neveznek. Ez tehát a testi és szellemi tevékenységet kiegészítő harmadik, a lelki összetevő. Ez az, ami miatt az a bizonyos sportoló fáradtságot nem ismerve, esőben-hófúvásban-kánikulában edz, hétköznapjain lemond egy sor, mások számára alapvető kényelmi szempontról, majd a versenyen az edzésteljesítményét felülmúlva megjavítja egyéni legjobbját, adott esetben győzelemig viszi a szíve.
Ám ez csak akkor történhet meg, ha a test, szellem és lélek harmóniája fennáll. Lehet ebből túlvállalás és felkészületlenség miatti sérülés, a verseny utánra maradt kihasználatlan energia rossz erőbeosztás és taktika miatt, vagy belső hajtóerő hiányában középszerű eredmény.
Az élet persze nem verseny. De, a lét paradox természetének hála, a verseny sem igazán verseny. Legalábbis nem mással.
* Nem lehet véletlen, hogy az antikvitás bölcsőjében, Hellászban egyenesen az időszámítás kezdetének tették meg az első olümpiai játékokat. A Zeusz tiszteletére rendezett esemény kiemelkedő vallási és politikai jelentőséggel bírt.
Nyitókép: Pixabay
