Sokáig nem találtam a kapcsolódást a világirodalom mitológiai rétegeihez, különösen az ógörög történetekhez. Egy képzeletbeli, vérfertőzésekkel átszőtt, delíriumos univerzum volt, amelyet az általunk használt lineáris idővonalon sehová sem tudtam elhelyezni. Vajon a világ nagy vallásai által tisztelt egyetemes Isten, egyben a teremtés előtt létezhettek azok a nagy hatalmú és sokszínű istenek meg mitológiai alakok, akikről regélnek ezek a szövegek? De ez önmagában paradoxon, hiszen a történetek javában emberekkel kerülnek kapcsolatba az olimposziak. Ha pedig csak kitalálták a történeteket – ahogyan azt a józan ész diktálja –, honnan merítettek a szerzőik, hiszen sokkalta messzebbre mutatnak ezek a földi eseményeknél. Ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben még akkoriban, amikor kötelezően tanultam róluk. Aztán egyszer világossá vált egy fontos dolog. A mítoszok rólunk szólnak, még az istenekben is sokszor felfedezhetjük azokat gyarló tulajdonságokat, amelyek a materiális világban élő embereket jellemzik. Később megtanultam, hogy archetípusoknak, vagyis univerzális analógiáknak tekinthetjük ezeket a karaktereket és a hozzájuk költött cselekményeket.
Manapság az ember ritkán fut össze mitológiákkal, hacsak nem klasszika-filológus, esetleg művészettörténész vagy irodalmár. Szerencsére itt-ott mindig felbukkannak, főként utalásokon keresztül. Így hallottam fél füllel egy podcastben a következő mondatot: „Aminek meg kell halnia bennünk, az mindenképp meg fog halni, és ennek sokszor erőszakos jellege van, csakúgy mint annak a történetnek, amikor Hadész magával ragadja Perszephonét.” Először talán kegyetlennek tűnhet Zeusz és Déméter lányának sorsa, akit a mezőn, virágszedés közben elrabol az alvilág ura. Perszephoné, akit szimbolikusan a tavasz és a megújulás istennőjének is tartottak, aki élvezte a földi világ szépségét, egyszer csak a holtak zord birodalmában találta magát, annak istennője lett egy olyan férfi oldalán, aki erőszakkal taszította erre a helyre és a házasságba. Bár léteznek olyan változatok, amelyekben Perszephoné valamelyest beleegyezését adja a történtekhez, az uralkodó klasszikus verzió szerint mégis az elrablás a meghatározó értelmezés.
Miután Démétertől, a termékenység és a földművelés istennőjétől elragadják kedvenc lányát, bosszúból elhanyagolja a földeket, azok nem hoznak termést, az emberek pedig éhezni kezdenek. Ezzel eléri Zeusznál, hogy Perszephonét visszakapja, a lány azonban az alvilágban eszik a Hadész által felkínált gránátalmából, és aki az alvilág étkeiből fogyaszt, az végérvényesen soha nem hagyhatja el a holtak birodalmát. A mítosz szerint az istennő így az év egy részét az alvilágban, a másikat a földön tölti. Tavasszal száll fel, és egészen ősz végéig itt tartózkodik, aztán, amikor visszatér, az anyja bánatában az év hátralévő részére terméketlenné és rideggé teszi a földeket. Perszephoné oda-vissza vándorlása adja az évszakok ritmusát, az élet és a halál körforgásának mitikus alapját.
A legtöbb értelmezés szerint Perszephoné története a női érés, a felnövés, a szexualitás megismerésének analógiája, ugyanakkor az emberi életesemények egyéb természetére is rámutat. A lány élvezi az élet szépségeit, de a láthatatlan tartományokból villámként érkezik valami, ami gyökeresen megváltoztatja addigi világát. Természetesen halálként is értelmezhetjük Hadész megjelenését, de jelentheti „csupán” azt is, hogy egy esemény hirtelen felébreszthet bennünket meseszerű világunkból, elszakíthat addigi ragaszkodásainktól, és megismerteti velünk az élet realitását, tragikumát vagy azokat a dolgokat, amelyekről addig különféle okoknál fogva nem akartunk tudomást szerezni. Vagyis annak, aminek meg kell halnia bennünk, ha mi magunk nem engedjük el, külső hatásra úgyis meg fog semmisülni. A történet meghatározó pillanata talán az, amikor Perszephoné (feltehetőleg) saját akaratából eszik a gránátalmából. Tudja, hogy attól kezdve soha nem lesz lehetősége visszatérni régi életéhez, inkább elfogadja új helyét és szerepét.
Nyitókép: Pixabay
