A gondolataiba merülve sietősen lépkedett az utcán, fejben listázta a napi teendőket – elvinni a gyereket énekórára, ebédet főzni, beugrani a postára, elintézni ezt-azt –, amikor hirtelen meglátta, hogy valaki közeledik felé. Az ösztönei azonnal riadót fújtak, alig merte felemelni a fejét, hogy jobban szemügyre vegye, de igazából nem is kellett látnia, tudta, hogy ő az, megérezte. Egy pillanatra megtorpant, a szíve kalapálni kezdett, szédülés fogta el, rátört a pánik. Az idegszálai megfeszültek, kereste a kiutat. Mitévő legyen? Elfusson? Menjen át az út túloldalára? Egyszerűen csak forduljon vissza, mintha otthon felejtett volna valamit? Hogyan tudná elkerülni ezt a találkozást? A találkozást, amelynek régebben örült volna. Akkor is megdobbant volna a szíve, és valóban futásnak eredt volna, szaladt volna, felé, nem előle. Valaha szerette azt az embert, aki most felé tart, szerették egymást.
Mindennap együtt utaztak. Kezdetben csak két ismeretlen voltak, akik néha egymás mellé ültek a buszon. Beszélgetni kezdtek, eleinte csak biztonságos, semleges témákról, az időjárásról vagy a reggeli csúcsforgalomról, de napról napra egyre könnyebben jöttek a szavak, és egyre jobban megismerték egymást. Két idegenből barátokká váltak. Közös titkaik lettek, apró szokásaik, nevetések, amiket csak ők értettek. Valami olyan szoros kötelék szövődött köztük, amit soha nem neveztek nevén, de meghatározóvá vált mindkettőjük életében, egyetlenek lettek egymás számára. Várták a találkozásokat, együtt töltöttek minden lopott órát, percet. Olykor csak ültek egymás mellett, de a csöndjük is közös volt.
Aztán valami megváltozott. A nevetések ritkultak, a találkozások elmaradoztak, a korábban természetes, jóleső közelség terhessé vált. Apró sértődések, ki nem mondott sérelmek, félreértések furakodtak közéjük, míg végül a szavak helyett már csak a csend maradt. Nem az a biztonságos fajta, amit korábban tapasztaltak, hanem valami súlyos, sötét és vádló hallgatás. A kedvesből ellenség lett, az ellenségből végül csak egy idegen, egy másik utas a buszon. Többé nem ültek egymás mellé. Évek óta nem találkoztak. Eleinte szándékosan kerülték egymást, aztán a sors is másfelé sodorta őket. Most pedig ott álltak egymással szemben.
A szeme sarkából látta, hogy a másik is tétovázik. Egy pillanatra úgy tűnt, ő is megtorpant. Az egész csak egy-két másodpercig tartott, aztán mindketten erőt vettek magukon. Fejüket felemelve, némán, határozottan elindultak egymás felé. A találkozás elkerülhetetlen volt.
Úgy haladtak el egymás mellett, mint két idegen. Csak egy pillanatra találkozott a tekintetük, egyetlen szemvillanás volt csupán, de mintha az egész világ lelassult volna arra az egyetlen pillanatra, talán még a levegő is sűrűbbé vált körülöttük, elmosódtak a hangok és megnyúltak a formák, csak a pillantásuk volt éles, benne volt minden: a közös múltjuk, a szép pillanataik, a kimondatlan szavak, a meg nem élt lehetőségek és a soha el nem múló hiány.
Este, amikor már minden feladatot elvégzett, és végre leült egy csésze tea mellé, átadta magát az emlékezésnek. A találkozás egész nap ott motoszkált benne, miközben intézte a dolgait, amíg az énekóra végét várta, a postán sorban állva, vagy amikor a levest kavargatta. Sokáig még magának sem merte bevallani, de a közöttük egykor szövődött kötelék lenyomata örökre megmaradt, mint egy finom, de eltüntethetetlen heg a lelkében. Akármennyi idő is telt el, nem volt olyan nap, hogy ne gondoljon rá, vagy legalábbis ne suhanjon át a fején egy futó emlék. Márai sorai jutottak eszébe: „Így múlik el minden. Elfelejtjük egymás arcát, egymás hangját, egymás kézszorítását, egymás szavait és mosolyát. Elfelejtjük a telefonszámokat, a címeket, a közös titkokat. Így szűnnek meg az emberek egymás számára.”
Igaza van, gondolta, így múlik el minden. És mégis marad valami, ami nem múlik el soha.
Nyitókép: Illuztráció/Pixabay
