2024. április 21., vasárnap

A szomszéd keze

Nem, mondta apa, a kutyákat nem.

Nem érte őket váratlanul a Nagy Összeomlás, apa az elmúlt évek alatt szisztematikusan készült arra, hogy valami hasonló megtörténhet, rengeteg szakirodalmat elolvasott, a gyerekeket pedig a biztonság kedvéért nyaranta a közeli hegyekben megszervezett túlélőtáborba küldték. A várakozások ellenére azonban az időjárás nem úgy alakult, ahogyan prognosztizálták, az elviselhetetlen forróság és aszály után a kertjükben kiégtek a növények, aztán pedig sűrű esők jöttek, olykor napokig megállás nélkül zuhogott valami átláthatatlan, mákonyos sűrűség, anélkül hogy látszódott volna, mikor lesz vége. A sok nedvességtől dohosodni és rohadni kezdett minden, egyre fogyott a tartalékuk, amit fel tudtak volna használni a túléléshez. Arra számítottak, hogy az átvonuló hordák rekordidő alatt kifosztják majd a környéket, a tanyavilág egyetlen áruházát még az első héten letarolták, az viszont érzékenyen érintette őket, hogy a titkos raktárukat is felfedezték, és a felhalmozott konzerveket az utolsó szálig magukkal vitték a kétségbeesett nincstelenek.

A kaszáló mögötti elhagyatott domboldalban apa néhány évvel ezelőtt talált rá arra a beomlott bunkerre, amit még egy előző háborúban felejthettek ott az építtetői, az elvadult burgyingtól maga az építmény nem is látszódott, a bejáratot pedig már eleve úgy tervezhették a gondos kezek, hogy aki nem tudott a létezéséről, ne is sejtse, hogy van ott valami. Rejtőzködésre ideálisnak tűnt, de ahhoz, hogy komolyabb tartalékokat is felhalmozzanak itt, nem volt elég terebélyes, ezért csak a főző- és fekvőhelyeket alakították ki, valamint vizet és pár demizson pálinkát raktároztak el. Az alkohol a fájdalomcsillapítás mellett később azért is hasznosnak bizonyult, mert kábán tudták tartani a kutyákat, amikor előbb a városokból menekülő idegenek, később pedig a paramilitáris egységek garázdálkodtak a környéken.

Amikor apa hosszas hallgatózás után olykor-olykor éjszakánként kimerészkedett a rejtekhelyükről, hiába tocsogott a gumicsizmájával az egyre inkább mocsárrá változó sártengerben. Egy darabig még kitartottak abból a néhány csigából és békából, amikre rábukkant a környék összeomlott épületdarabjai alatt, de hiába járt be egyre nagyobb és veszélyesebb köröket a szomszédos területeken, már semmit sem tudott találni, az éhség pedig egyre elviselhetetlenebbül kínozta őket.

Egy alkalommal, amikor szinte már nem is reménykedett, az egyik faldarab alatt egy csonkra bukkant, valószínűleg valamelyik bomba szakíthatta le a testről, amiből mostanra valószínűleg már semmi nem maradt. Ismerős volt a kabátujj, és egy pillanatra maga előtt látta a gazdáját is, mogorva ember volt, olykor-olykor megállt vele beszélgetni, de soha nem volt jó véleménye a világ alakulásáról. A feleségének nem szólt róla, hogy mit talált, amikor visszaért, a többiek még elcsigázottan aludtak, ezért lefejtette a húscafatokat a csontról, és addig főzte a pislákoló gázforralón az anyagot, amíg a pépessé váló masszából már senki nem állapíthatta meg a táplálék eredetét.

De ez hetekkel ezelőtt volt, azóta már annyira kimerültek a nélkülözéstől, hogy ereje sem maradt, hogy néha-néha kimásszon a gödörből, és kétségbeesésében keresgélni kezdjen. Nézte az alig pihegő gyerekeket, az egyre soványabb kutyákat, a felesége rimánkodó tekintetét, és eszébe jutott az az évekkel ezelőtti pillanat, amikor a lánya ijedt pillantásában meglátta a felnőttséget, miután a kedvenc kutyája életkorából kiszámította, hogy már nem sok közös idejük van hátra.

Nyitókép: Pixabay