Talán nem sokan, de néhányan biztosan emlékeznek a középiskolás magyarórákra, amikor a tanár egzotikusnak tűnő finn és manysi nyelvű szavakat írt fel a táblára, azt példázva, hogy ezek az igencsak érdekesen hangzó nyelvek rokonságban állnak anyanyelvünkkel. Noha általánosságban a magyar nyelv eredete nem képezi mindennapi beszélgetéseink szerves részét, olykor-olykor azért felmerülhet bennünk, hogy pontosan honnan is származik ez a nyelv, amelyhez hasonlóval környezetünkben nemigen találkozunk. A témában való tájékozódás azonban nem egyszerű, hiszen lépten-nyomon olyan tudománytalan álhírekbe futhatunk, amelyek megkérdőjelezhetik bennünk az iskolában tanultakat. A szittya, sumer, hun, török, japán, baszk és sok más hamis rokonítási kísérlet mellett többen találkoztunk már a „De hát nem tudtad, hogy a finnugor elméletet csak a Habsburgok találták ki? Nem hallottad még, hogy a tudósok már rég megcáfolták a finnugor rokonságot?” mondatokkal. Az igazság azonban az, hogy ezek a kijelentések nem a tudományra, hanem hétköznapi benyomásokra, mendemondákra vagy egész egyszerűen személyes preferenciára alapoznak. A továbbiakban ezért azokat a tényeket gyűjtöttük össze olvasóink számára, amelyek egyértelműsítik, hogy a magyar miért is finnugor nyelv.
A körülöttünk élő szerb társadalommal ellentétben, amelynek tagjai folyékonyan tudnak horvátul, bosnyákul és montenegróiul is, mi, magyarok nem élhetjük át azt az érzést, amikor megértünk valakit csak azért, mert az anyanyelve hasonlít a miénkhez. Ezért annak, aki hallott vagy olvasott már finn vagy észt nyelvű szöveget, nehezére eshet elképzelni, hogy hogy is lehet pont ezeknek a nyelveknek bármiféle közük a magyarhoz. A nyelvtudománynak nem is célja tagadni azt, hogy a szerb és a horvát vagy akár a szerb és az orosz sokkal jobban hasonlít egymásra, mint a magyar a finnhez, azt azonban megmagyarázza, hogy ez a tény miért nem cáfolja meg anyanyelvünk finnugor eredetét.
Maticsák Sándor, a Debreceni Egyetem oktatója 2018-ban megjelent tudományos munkájában beszélt arról, hogy a közös szláv nyelv csupán a hatodik században oszlott fel déli, keleti és nyugati csoportra, az egyes ma beszélt nyelvekre pedig még később, a magyar és a finn nyelv különválásának ideje pedig nagyjából négyezer-ötszáz évvel ezelőttre tehető. A magyart, a manysit és a hantit magában foglaló ugor egység noha később bomlott fel, a szláv nyelvekhez viszonyítva még mindig számottevőbb időtartamról beszélhetünk esetükben. Továbbá, a manysit Észak-Szibériában, az Ob folyó környékén beszélik, minket, magyarokat pedig egészen a Kárpát-medence szívébe sodort az élet. A külön töltött hosszú idő alatt az eltérő földrajzi helyszíneken a finnugor alapnyelv leánynyelveit más és más idegen nyelvi hatások érték, így a nyelvek fokozatosan eltávolodtak egymástól, ezáltal egyre csökkent a kölcsönös érthetőség mértéke. Ennek ellenére a finn, a magyar és a manysi hordoz magában olyan ősi elemeket, amelyek alapján a nyelvészek biztosan állíthatják, hogy közös eredetre vezethetők vissza. Gyakran emlegetett példa erre a finn vesi ’víz’, a käsi ’kéz’ szó, a puu ’fa’ és a pää ’fej’, amelyek nemcsak jelentésükben egyeznek meg magyar megfelelőikkel, hanem a hangalakjukban fennálló eltérések is rendszerszerűek.
A tudománytalan elméletek számtalan más nyelvvel próbálták már összefüggésbe hozni a magyart. Nem új keletű felvetés a török nyelvvel való rokonság, amelyet elsősorban a számos hasonló hangzású szó alapján bizonygatnak ezen elmélet hívei. A valóság azonban az, hogy noha a két nép szoros kapcsolata valóban sok hasonlóságot szült a két nyelv között, eredetük mégsem azonos. A nyelvcsaládok meghatározásához ugyanis a szókincsnek azon részét vizsgálják a nyelvészek, amely már az évezredekkel korábbi nyelvállapot, az alapnyelv idejében is jelen lehetett a nyelvben, hiszen ezek azok az elemek, amelyek a ma beszélt leánynyelvekben is megmaradhattak. Ha viszont megfigyeljük a török eredetű szavaink listáját, arra lehetünk figyelmesek, hogy ezek a világ olyan dolgait jelölik, amelyeket jóval a finnugor nyelvcsalád szétválása után, már a magyar nyelv különálló élete során ismerhettek meg elődeink. Így például az ökör, a búza vagy az oroszlán szavaink hasonlósága a mai török szavakhoz nem árulkodik rokonságról, hiszen ezek nem az alapszókincs részei, egész egyszerűen ótörök jövevényszavak.
Ki ne ismerné továbbá a csodaszarvasmondánkat, amelyben két testvér, a hun és a magyar nép atyja az állat követésével talál hazát magának. Ebből kiindulva sokan azt vallják, hogy a magyar nyelv a hun nyelvvel közös eredetű, hiszen a két nép is rokon egymással. Maticsák Sándor a már említett „A tízmillió nyelvész országa” – tények és tévhitek a magyar nyelv eredetéről című munkájában megjegyzi, hogy a testvérpárt új hazájukba vezető szarvas motívuma nemcsak a magyar és a hun, hanem Eurázsia több népének eredetmondái között is szerepet kap. Külső elnevezésünk (például az angol Hungarian) sem tőlük ered, hanem az ótörök származású onogurok törzsszövetségének nevéből, amelyben elődeink is éltek évszázadokkal ezelőtt. Fontos megjegyezni azt is, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság egymástól független fogalom, és két nyelv közös eredete nem feltételezi az azokat beszélő két nép genetikai, embertani, kulturális azonosságát. Maticsák Sándor a Debreceni Szemlében megjelent szövegében úgy fogalmaz, hogy amíg a nyelvnek egy eredete van, a nép múltja mindig több összetevőből áll. Így lehet az, hogy noha a finnekkel, manysikkal külsőleg egyáltalán nem hasonlítunk egymásra, nyelvünk mégis rokon velük, ahogy a finnugor, illetve uráli nyelvcsalád többi tagjával is.
